Hát úgy alakult, hogy - bár Kaká nem játszott az El Classico-n -, a névrokona, a kis betűs nagyon is nyomta.

Mit csinál az ember, ha kákálni kell (igazából fosni, már bocsánat, de ebben az esetben ez a legkifejezőbb, és nem a kedveskedő hasmars elnevezés), szóval fosizni, de fosik fosni (mami, ezt hogy mondanád másképp?)?

Görcsöl kicsit, fogja a hasát, de nem a röhögéstől, hanem a feltörő komor morgásokat próbálja visszatartani, nem per elereszteni egy pukidót, mert:

1. mások is vannak az irodában és környékén
2. érzi, hogy ami itt folyik (jobb esetben folyni fog, de nem akkor, és nem ott, az irodában), azt nem szabad még egy szusszanással, apró mozdulattal sem elindítani.

Farpofáit összezárja, jó erősen hozzányomja a székhez (ez a székelés egy másik alfaja, de biztosan nem omegaja, hehe), óvatosan letörli homlokáról a verejtéket, és vár. És teszi mindezt úgy, hogy kollégája ne vegye észre, hogy szenved.

És azon agyal, hogy:

1. Mi a büdös franctól van neki most hasmenése.
2. Hová menjen a munkahelyén (melyik klotyira a 3 közül), ahol senki nem hallja, amikor a gőzök, gázok iszonyatos hangerővel és intenzitással elhagyják hátsóját?

Szar ügy ez.

Aztán mérlegel:

1. A folyosói budi nem jó, mert az előtt nagyon sokan járnak el, hiszen az öltözők felé vezet.
2. Az öltözői sem az igazi, mert annak az egyik fala a női öltöző felé néz, meg egyébként is sokszor beugranak az öltözőbe a srácok.
3. Egy emelettel feljebb! Ott az étkező van, a call center, és egy olyan klotyó, amelynek bazi nagy előtere van, és aztán következik egy ajtó, és utána a megkönnyebbülés helye. Az is mellette szól, hogy este fél kilenckor már nincs call, és túl vagyunk az ebéd- és vacsoraidőn.

És az ember feloson a lépcsőn, aztán látja, hogy ott ül valaki az étkezőben. Köszön neki mosolyogva, úgy tesz, mintha keresne valamit (keres is, de ezt a másik nem tudja, ő meg nem találja), és óvatos léptekkel lesétál a lépcsőn. Leoson.
(Hogy hívják a kínai, vagy milyen wécépucolót? Oson a foson. Emlékeztek?)

Tétován elindul az öltöző felé, aztán megfordul, bekukkant a másik koltyiba, de fent említett indokok miatt egyikbe se teszi be szék(elés)helyét. Kicsit izzad, egyre lassabban csoszog, de visszairányul az irodába.

Gondol egyet, lemegy a földszintre, elszív egy cigit, lenyugtatandó háborgó lelkét, belét, gyomrát. A liftben eszébe jut, mi van akkor, ha közben, útban lefelé.

De nem.

A liftben eszébe jut, hogy mi van akkor, ha közben, útban felfelé.

De nem.

Vissza a mozi területére. Fel a lépcsőn. Nesztelenül. Étkező előtt hallgatózás. Anyád! Még mindig ott van. Sőt, valakivel beszél. Borulni látszik a terv, mely szerint a sétálással, tévézéssel, le-felmenéssel sikerül elverni azt a fél órát, ami az étkezőben ücsörgő kollégának jár. Mert mi van, ha ő le is megy, de a másik, aki később jött, marad.

Le. Agyalás, szorongás és szorongatás. mi van akkor, ha aztán jön a következő, a másik, egy újabb... és az étkező szintje soha nem ürül ki. Így ő sem. Vagy legalábbis nem jó helyre. Elsétál de nem messzire, mert lábait már nem nagyon tudja emelni, meg szorítani is kell menés közben a farpofákat, tehát úgy kell osonkodni a folyosón, hogy senki nem lássa, vagy ha igen, ne vegye észre. Visszatér, és biztos benne, hogy még mindig vannak az étkezőben.

De nem.

Irány, ajtó, bezár, leül, eresztget. Óvatosan azért. Ha lehet-e ilyet. Mert a falnak is füle van. És különben is, mi van, ha mégis meghallja valaki, és mikor összeszedi magát, és kimegy, ott vigyorog az egész kollektíva, meg lehet, hogy néhány poénéhes látogató is felcsábul, és mindenki rajta röhög majd, és kérdezik, villámokat is szórt-e ekkora dörrenések mellé, és felhívják a figyelmet, hogy nézze meg a falakat, hogy milyen rettenetesen megrepedtek, és egyébként is szedje össze magát, mert rajta kívül már senki nincs az épületben, mert éppen kiürítik, mert földrengésgyanúja lett pár perccel ezelőtt a diszpécsernek, mert megmozdult a bevásárlóközpont, kivonult a katasztrófavédelem, a rendőrség, mentőség, tűzoltóság, az epicentrumot a mozi egyik eldugott helyisége körül állapították meg... És akkor ő, ott, kint, mindenki előtt, befos.

Ehhez képest a valóságban megkönnyebbül, és kimegy, keres egy ablakot, kiszellőzteti magát, indiánszökelléssel visszavágtat az irodába, vigyorogva leül, és az mondja Géúrnak: hú, baszki, olyan hasmenésem volt, mint az állat.

És akkor már ketten találgatják, hogy a hidegen elfogyasztott, egész nap a meleg irodában tárolt tejfölös zúzapörkölt a bűnös, vagy az aszalt sárgabarack, melyet ketten zabbantottak be 20 perc leforgása alatt.

Aztán, fel sem tűnik neki, hogy Géúr el. Aztán vissza, a nagy bejelentéssel: az aszalt sárgabarack volt a bűnös. De arról nem beszél, hogy az ő járása is kanossza volt-e, vagy csak simán megadta magát, és - vele ellentétben - szart minden körülményekre.

De nem kérdezi meg, nehogy azt higgye, hogy még a kákán is csomót keres.