Nos. Jelentem, nincs nagy gond. Nem hiányzik a cigi. Csak, amikor eszembe jut. hehe
 

Mikor? Reggel, mikor ébredezek, és megérzem a friss kávé illatát. Mikor kilépek a jó meleg ágyból. Mikor belépek a konyhába, mikor rám kaccsint a felkelő nap a terasz üvegajtaján keresztül, mikor kimegyek az újságért, mikor tejjel higítom a kávét... MIKOR NEM?!
 

Mindegy. Illetve nem annyira. Mert van egy nagyon rossz vetülete annak, amikor gyújtanék, de mégse. Ideges vagyok. Ingerült. Akaratlanul bántom a körülöttem lévőket. Ők emelnék kalapjukat (elhatározásom előtt), én meg emelem a hangomat. Folyamatosan. Tekeri a volumét bentről valami gonosz fajzat. Füstös pofája van, parázsként izzik a két szeme, gyomromat összeszorítja mocskos kis kezeivel, míg a öklendezni nem kezdek. Hogy ezt leplezzem, kiabálok nagyokat. Vagy nem ezért. Szóval ők, akiket nagyon szeretek, emelnék a kalapjukat, de aztán nem emelik, vagy legalábbis nem úgy, hanem csak annyira, hogy odacsaphassák a földhöz, aztán mérgükben jól megtapossák, miközben azt mondják, ha ilyen vagy, akkor inkább gyújts rá, de ezt, köszönjük, nem kérjük!
 

Mindegy. Ez volt a nyekergés része.
Voltak jók is, kevésbé jók is.
 

Best of: 
Túl vagyok az első cigi nélküli:
- felkeléseken, lefekvéseken
- kávézásokon
- sörözésen
- újságért kimenéseken
- elindulásokon és megérkezéseken
- kocsiból kiszállásokon
- buszhoz sétálásokon, buszra várásokon, buszról leszállásokon
- munkahelyre érkezéseken
- mérges vagyok, jól rágyújtok érzéseken
- boldog vagyok. jól rágyújtok érzéseken
- ideges vagyok, jól rágyújtok érzéseken
 

Csak egy dolgon nem tudom magam túltenni: hogy napok óta nem dohányzom.
 

Rest of:

Azt álmodtam, hogy valaki megkínált cigivel. Nem emlékszem az arcára. Nem arra koncentráltam. Kék szofi volt. Világoskék. Egy pultnál álltam. Asszem, kávézó volt. Nyújtotta. Agyaltam, hogy nem kéne, mert mégiscsak most akarok leszokni... Aztán kivettem egy szálat. Ám, mielőtt meggyújtotta volna nekem, sőt, mielőtt bekaptam volna a szál cigit (horgot? hehe), odadobtam elé, a kínálgatós elé. Kösz, nem kell.
 

Már épp büszke kezdtem volna reggel lenni magamra (micsoda szórendiség), mikor eszembe jutott:
 

Basszus, legalább álmomban szíttam volna el azt a szálat! Éreztem volna, ahogy a füst huncutul áátkúszik fogaim közt, végigsiklik szájpadlásomon, végígsimogatja torkomat, aztán belemászik a kábelezésembe, ami az agyamhoz viszi az infokat, jelzi neki, hogy hoppá, komám, itt vagyok! Agyam meg kellemesen elkezdene zsiborogni. Aztán füst előtte, füst mögötte, elmúlna. Elnyomnám, gondosan, ahogy szoktam, hogy a tökig teli hamutálban sorakozó csikkek mindig helyet adnak az újonnan érkező jövevénynek, aki ezáltal ott trónol elöl, feje, ami még az imént izzott, most már csak fekete szemmel bámul kifelé, hangsúlyozom, kifelé, kifelé és felfelé, a perem peremén, éppenhogy ki nem billenve, mindig úgy, hogy ha véletlenül is parázslana még, ne találkozzon semelyik sorstárssal. Még csak az kéne, hogy valami gyulladást okozzon! Szóval elnyomnám a cigit, engem meg az álom. A jóleső.
 

Aztán reggel senkinek nem árultam volna el...