Hirtelen ötlettől vezérelve közvéleményt kutattam a Fészen. Találtam is.

A téma: szeretné-e valaki olvasni remek kis önállatrajzi írásaimat, kezdjek-e újra blogolni. Az eredményt nem kell túlmagyarázni. Itt vagyok, ragyogok! 

És bele is csapok, mint Phil a Fucking Hostiléba! 

Kaptam egyszer egy biciglit. Azt hiszem, negyvenre. Gyerekkoromban (értsd: húsz és kicsivel negyven előtt között) azt gondoltam, hogy negyven évesen az ember vagy egy karton jófajta cigit kap ajándékba, vagy egy rekesz jófajta sört, esetleg egy nóném járókeretet. Erre én kaptam egy biciglit Kiccsaládomtól. 

Örültem neki. Nagyon. Sokáig beértem ezzel. Hogy örültem. Elmúltam negyven, ittam a sört a teraszon, cigiztem, simogattam a kutyát, akit Csenki Simonnak hívnak, és örültem a biciglinek. Nagyon. Hogy van nekem. Az első olyan, amit én választottam. Nem apu (jó lesz neked az a lengyel kemping, mondá, mikor én a ruszki négyváltós versenyt néztem ki), nem a nagypapa, aki sitty-sutty össze tudott nekem bármikor rakni egy biciglit az otthon lévő alkatrészekből, konzervdobozokból, gyümölcsös ládákból. Hanem én.

És egyszer úgy adódott, hogy kedvet kaptam a biciglizésre,  Ne kérdezzétek hogy jött, már nem emlékszem. (Nem akarok, na! Mert az úgy volt, hogy letettem a cigit, hogy akkor most egy darabig nem, azóta se, de egyre nehezebb, történt vala ez másfél éve.)

Szóval tekertem , tekertem, és egyre jobban élveztem a dolgot. Biciglivel jártam dolgozni, biciglivel jártam biciglizni... és ma már naponta lenyomok húsz-huszonöt káemmet. 

És tele vagyok élményekkel azóta. 

Azt hiszem, egyelőre elég ennyi, mert most elugrom Gábor baráttal Kecelre, aztán hétre Edithez a Hitchkock díszelőadásának megnyitójára, aztán nyolcra a dógozós moziba, ahol Géúrral nyomunk egy maratoni etapot reggel kilencig. 

Következik: hogyan és miért csuklasztom folyamatosan az útügyi illetékesek jó édes anyukáját, amióta nem csak örülök a biciglinek.

És egy kis csemege, ha már emlegetve volt Anselmo testvér.