Amikor az ember kora reggel kocsiba vágja magát (és családját), hogy munkába és iskolába rohanjon, aztán megáll, hogy felesége a pékségből reggelit, tízórait, ozsonnyát vásároljon, jól teszi, ha keres valami jók kis, alkalomhoz illő zenét. És aki keres, talál is. Legyen Kispál, legyen Etetés. Csak hogy megfelelő lelkiállapotban találja a felkelő nap. Meg, hogy azért azok a gyerekek is fel legyenek készítve a kemény életre. Mert ha ők is a Felkelő Nap házán nőnek fel, milyen lesz nekik a lelkük... Hogyan küzdenek meg az élettel? Szóval elindítja a zenét, aztán a kocsit. És énekel. Lélekölőt, de nem diadalt. Viadalt. Via dal!

Addig, míg tündéri lelkületű kicsi lánya fel nem sóhajt: - Lehet a High School Musicalt hallgatni?

- Ám legyen! - sóhajt hősünk, megadván magát. - Jó, és megkeresed a kedvenc számomat? És teker, teker, és teker... 1, 2, 3, ..., 15, 16, ..., 22, 23... és nincs meg. De hallgatja Gabriellát és Troy Boltont, amint belekezdenek, átlépik, éneklik, folytatnák, de nem, jön a következő és a következő rövidéletű bejátszás, míg aztán egyszer csak úgy döntenek, no, ebből elég, jöjjön a következő, mindegy mi az. És jön! És hősünk a suliig annyira immúnissá válik a finom zajra, hogy észre sem veszi, hogy amikor a gyerekek már kiszálltak, elfelejtett zenét cserélni. Még jó, hogy ott ül mellette a felesége, így nem tekeri fel reflexből a volumét... Micsoda röhögés lenne a körúton!