Kicsit sokk volt az elmúlt két nap, elhatároztam hát, hogy a gép előtti ücsörgés helyett gazolok. Mert azok a gaz gazok szörnyen gázok. Sokkal gyorsabban nőnek, mint a füvünk. Elszívják a füvünk. Elől a tápanyagot.

Vödör a kézbe, startolás a friss gyepre. Óvatosan, hogy azért a lábaim és a vödör által lelapogatott szálak egyszer, mielőbb, újra ágaskodjanak.

Hát beszarás ez a két ujj közé csippentett, finom, fűmeghagyásos gazkihúzkodás. A beszarás közeli élményt tovább növelik a következő dolgok:

- folyamatos guggoló testtartás
- az éjszakai pohár vörösbor és a reggeli két tejes kávé közvetítő nélküli (értsd: reggeli) találkozása
- a hátamon táncikoló, egyre sűrűbb stepptáncot járó esőcseppek
- hasonlatossága az almaszadéshez.

Utóbbit kifejteném bővebben:

Amikor apuékkal almát szedtünk, mindig az volt a fő instrukció, hogy a nagy és leginkább piros színezetű gyümölcsöket szedjük. Ez természetes. Igen ám, de amikor az ember nekiment egy fának (nem szószerint, legalábbis az elején, frissen, de aztán a vége felé a fáradtságtól már szinte), és leszedte a legnagyobb és lagpirosabb almákat, elégedetten nézett az mosolygós gyimilcsekkel teli vedérekre, ládákra, konénerekre (a fokozás kedvéért eme fokozás, igazából a fa alatt nem volt konténer, de jól hangzott).

Aztán tekintetét ismét az imént terheinek egy részétől megfosztott fára vetette, és nem egy, de igen sok olyan almát fedezett fel, mely, bizony, nagyobb és pirosabb volt társainál. És akkor - bár várta még vagy 180 fa, száznyolcvanszor x db almával - nem mert odébb állni, mert nem akarta ott hagyni azokat. Újabb szedés, vödörben, ládában, konténerben gyönyörködés, újabb visszatekintés a fára, újabb vigyorgó, a társainál nagyobb és pirosabb gyimilcsek, és az első szentségelés. Hogy ezeket eddig miért nem láttam, miből gondolta, hogy ezzel a fával kész vagyok. És ez így folytatódott volna a végtelenségig, ha az ember egyszer csak rá nem jött volna, hogy azok nem a munka hosszú folyamata közben nőnek és pirosodnak, egyszerűen arról van szó, hogy amíg van összehasonlítási alap, azaz minimum kétféle alma a fán, egy kisebb és egy kevésbé nagy, valamint egy nagyobb és inkább piros, addig ez a folyamat nem áll meg.

És akkor az a vége, hogy az ember leszedi az összes almát (sokszoros szóismétlés almával, de nincs mit tenni, ugyanis nem tudok rá rokonértelmű szót kitalálni), és a végén jól nem veszik meg, mert éppen pont a vödör, láda, konténer tetején ülnek azok, melyek a többi gyülmölcstermesztő vödrében, ládájában, konténerében tartózkodó nagy és vigyorkodós gyümölcsökhöz képest rettentő kicsik és fakók.

Nos, ez a helyzet a gazzal is, azon túl, hogy ezt viszont senkinek nem áll szándokában, Szándokán, Szándokán, tenger tigrise támad a banda, a gaz banda, megvenni. Ezt csupán pusztítani kellene.

És az ember nekikezd a gyomlálásnak, hogy most, lévén kevés ráérős idő, csak a legnagyobbakat tépi ki óvatosan, a többit majd később, épp elég látványos ez így is, és halad előre, és boldog. Míg vissza nem tekint, és észre nem veszi, hogy mögötte bizony ott egy csomó gaz, mely nagyobb mint a többi, és akkor tolat kicsit hátra, szentségel sokat, előre is, és toporog, és remeg a térde, és látja hogy nem halad semmit, mert azok a gazok, míg ő egy kicsit előre néz, nőnek a háta mögött, mint a gyom. És olyan végtelenné válik az egész, mint egykor az almaszedés...