Azt hiszem, a szervezetem azt hiszi, csak tréfálok.
Ha megtudja, hogy komolyan gondolom, szerintem elkezdődik az, ami másik leszokásaimnál is szokás volt. Álmatlan éjszakák, hideg verejték, kis görcsök. De most még nincs. Mi az, hogy nincs? Már ott tartok, hogy az anyósomnak mondogatom nagy vagányul, minek dohányzik. hehe
 

Merengés:
 

A barna szofi doboza a fiók alján pihent. Hiába jártunk kocsmázni a dohányzós haverokkal, hiába laktam Gorbival (aki minden reggel, mikor kibújt az ágyból, gyújtott, aztán folytatta egész nap) egy albérleti szobában, nem kellett az a büdös cigi.
 

Aztán eljött a főiskolai felvételi ideje. Szegeden. Az írásbeli. Két nap. Amikor az első napon végeztünk, Atti, az unokatesóm (aki ekkor már szegedi egyetemista volt) kint várt bennünket. Gyújtasz? Kérdezte. Mindketten gyújtottak. Mondtam, aha, kérek. Nem éreztem büdösnek, nem volt hányingerem. Kicsit fejbe vágott, de inkább kellemes volt. Sétáltunk a városköpont felé, miközben vidáman fújtuk a füstöt.
 

A Napsugár Áruházban vettünk egy aranymarbit. Közösen. Leültünk a Tisza partjának egyik lépcsőjére. Szív, gyújt, sűrít, kipufog, jólérez. Imádtam azt az érzést. Magam elé néztem, volt szmók on de vóter, én csináltam, bizony. Bírtam.
 

Aztán bementünk a Károlyi koliba. Ismerkedtünk, beszélgettünk, cigizgettünk. Sokat. Így történt,
dohányzásom első napján megtanultam lejmolni is.
Reggel cigi-kávé, télleg király, sóhajtottam!
Írásbeli kész, irány haza.
 

Azt a pillanatot sosem felejtem el, amikor Kiskunmajsán megállt a busz. Öt perc szünet, kiáltott a sofőr. Vidáman leugráltunk, elő a dobozt, elő a gyufát, gyújtás. Fantasztikusan jól esett. És akkor azt mondtam a többieknek: én erről már soha nem fogok tudni leszokni. Mer baromi jó!