Na. Tegnap megvolt Balázsék kecskeméti lemezbemutatója a Cirókában. Jelentem: fantasztikus volt!

Edit kitalálta délután, vigyük el a gyerekeket is. Csak jó az, ha cseppenként adagoljuk beléjük mindazt a jót, ami életünket irányítgatja. És nem bántam meg. És ami a lényeg, hogy ők sem bánták meg. Sőt, nagyon jól érezték magukat.

A Ciróka zsúfolásig megtelt. A lépcsőkön, az első sorok előtt, mindenhol ültek, álltak. Erre mondják, hogy még a csilláron is lógtak. Találkoztunk egy csomó ismerőssel, jóbaráttal. És nagyon vártuk, hogy kezdődjön. Ugye, voltak elképzeléseim a látványt illetően, de simán felülmúlták azokat.

Amikor az első sor és a színpad között (mely hely szemetével, berendezésével egy pesti metróaluljárót idézett) megjelentek a hajléktalannak maszkírozott zenészek, és Tímár Zoltán bábszínész kukatúró, valami elkezdődött...

Játék volt ez a javából! A közönség zsongott, zsizsegett, kacarászott, mosolygott, térdcsapokdva röhögött, majd elnémult, és meghallgatta a rövid nyitó monológot (mely a végén ismét elhangozva keretbe zárta az egészet, mely által lehetetlen volt visszatapsolni őket, hiszen akkor borult volna a jól felépített előadás míves kerete), és beindult a zene.

Ahogy az alapzenekaron kívül megjelent még egy basszusgitáros (meg Mókus a hegedűjével, meg egy perkás fiú), eszembe jutott Saci, aki a leegyeztetett interjú megjelenése előtt izgatottan felhívott, hogy azt kérdezte a Kriszta a csabai központból, hogy biztos azt akartam-e írni, hogy nagybőgő és basszusgitár, vagy esetleg vagy-vagy, mert ki hallott már olyat, hogy mindkettő egy zenekarban? És én mondtam, hogy de az direkt így van, és nem én találtam ki, de ha hibáztam volna, Balázs biztosan szólt volna, hogy ejnye, ez így nem jó, mert azért ő már csak ért hozzá, meg ő rakta össze ezt a Szabó Balázs Band nevű zenekart. Okés, belenyugodott.

Szóval egyszer csak ott volt a színpadon Győző, a bőgős, Szegecs, a bőgős, és Zoli (asszem), a bőgős. És én is majdnem bőgősre vettem a figurát, mert azért ilyen alapokkal úgy megdöngették az én szívemet, hogy még reggel se a saját ritmusa szerint akart dobogni.

És jöttek a jobbnál jobb számok egymás után. Amiket szeretek, nagyon szeretek, imádok, nagyon szeretek, szeretek, imádok... Ilyen sorrendben. Meg köztük a meglepetés dalok. Az a három, melyekről csak azt tudtam, hogy léteznek. Hát odavertek rendesen!

Egy akkora bazi nagy örömzenélés volt ezen az estén, amilyet már rég láttam-hallottam. Ahogy a funky, a jazz, a népzene feszült egymásnak, feküdt egymásra, olvadt egymásba, ahogy a hangulatok csaptak át egymásba, pörgött, dübögött, majd csitult, akár a tenger hullámai... És nagyon nehéz volt kibírni, hogy az ember ne pattanjon fel! Aztán ne omoljon kicsit magába, hogy aztán a következő pillanatban nevetve üvöltsön bele a világba.

Köszönjük Balázs, csodálatos este volt!

Mondanom sem kell, hogy hazafelé a kocsiban már Janka és Csongi diktált. Hogy azt hallgassuk először, hogy "Utazom"