Március 17-én kelt bejegyzésemben elrejtőzött egy megoldásra váró feladat, mely csavart még egyet a csavaros témán: a székbillegés problematikájának problémája. Sajnos a téma még mindig él, a honi székelés még mindig nem megoldott. Beszarás...

Szóval 17-én, szerdán, mikor Pannához és S-hez (aki nem K., hanem P.) Voltunk hivatalosak Sanyinapozni. (Makaróni, pálinka, bor, vidám kacagás...) Csakhogy, mielőtt átmentünk volna, hattól voltunk hivatalosak, még meg kellett érkeznie kiccsaládomnak. Mert, miután hiába cserélgettem veszettül a két billegős szék első, rövidebb lábait, melyek nem nőttek össze a támlával, mint a hátsók, a székek továbbra is illegették magukat, mint a rossz kurvák kurva rossz csintalan útszéli lányok, kénytelen voltam arra az elhatározásra jutni, hogy visszaviszem a voltba. Csak a kocsi náluk. Idő szorít, hatóra közeleg. Meg családom is. Az idő majdnem itt, a családom meg teljesen. Székek be, ajtó be, gáz. Hajtok. Mert a tatár meg engem.

Be a boltba, szépen nézek a nénire, elmesélem neki, megnézi, jegyzőkönyvet vesz fel. Mondom neki illedelmesen, majdhogynem bocsánatkérőn, hogy ott székelek nála, hogy cserélgettem már a lábait, hogy ha egyfelé billennek, akkor az egyik székbe rakom a két rövidet, a másikba a két hosszút, de akkor sem változik, így arra gyanakszom, a támlás-lábas részben lehet a baj.
Azt mondja, kapok egy papírt, a székek maradnak, és majd vasárnap (négy nap múlva) jöhetek. Csak rendelnek alkatrészt addig. Aha.

Ma vasárnap van.

Edit letetett a mozinál, és elment a székekért. Korán érkezett, nem voltak még nyitva. De nem annyira korán, hogy bármi másra elég ideje maradt volna az ajtó előtti türelmetlen toporgáson kívül. Nyitottak, bement, elmondta, mi járatban, mire a fiú közölte, hogy akkor mindjárt megnézi, menjen addig nyugodtan a dolgára, legalább fél óra kell neki.

Telefonos kapcsolat segítségével nyomkodjuk vissza egymás agyvizeit a mederbe.

Aha.
És mi a büdös francot csináltak csürötök-péntek-szombaton, és mi az, hogy megnézi, mi az, hogy fél óra? És az alkatrészrendelés, amiről a néni szerdán beszélt? Akkor az sem történhetett meg, hiszen meg sem nézték azóta, mi a hiba.

Edit el, majd vissza. Amikor belép, a fiú akkor kezdi el a székeket abajgatni. Cserélgeti a rövidebb első lábakat, és megállapítja, amit én már szerdán, a lábcserélgetős tapasztalataim alapján közöltem a nénivel: hát, itt bizony a hátsó, támlás lábakkal lesz a baj. Meg anyáddal is, te sunyi fiú... Sziszegek, mikor Edit elmeséli, hiszen újra és újratelefonos kapcsolat segítségével nyomkodjuk vissza egymás agyvizeit a mederbe.

És jő a nagy felajánlás: elviheti a két kiállítási darabot. Kicsit kopott, kicsit agyongyötört, de a mienk. Lehetne. Ha lehet, ne! Kérünk szépen egy másik garnitúrát, úgyis kettesével vannak csomagolva. Azt nem lehet. És ezt megerősíti a telefonban az üzletvezető is.

Hagyjuk ott a székeket, megpróbálják megjavítani.

Aha.
Hogyan, kérdem én?

Vágnak az egyiknek a bal hátsó lábából, aztán a másiknak az összes lábából, hogy azonos magasságúak legyenek?

Az a gáz, hogy nem egy barátunk van, aki ebben a hülye nevű boltban vásárolt, és ha nem volt okés valami, visszavitték, és kicserélték nekik, gondolkozás nélkül...

Így aztán nálunk a székelés problematikája folytatódik. De nekem bűzlik valami. Lehet, hogy nem illedelmesen kellett volna odamenni, hanem az asztalt csapkodva! Bár a sajátunkat nem vittük vissza, valószínűleg találtunk volna egyet-kettőt. És kiabálni kellett volna, fenyegetőzni meg morogni. És akkor komolyan vettek volna bennünket. És nem szarnak le nagy ívben bennünket, saját részükről megoldva ezzel a székelési gondokat.