Istvánnal elhatároztuk, hogy telente eljárunk kosarazni a hetényi tornaterembe. Szólunk pár szomszédnak, és hajrá! Aztán a megvalósítással végül nem vártuk meg az ötlet megszületésének 10. jubileumát, hanem összeszedtük magunkat, és a 3. év telén már össze is rántottunk 11 embert a mi utcánkból. Tegnap volt a debütállás. Héttől nyolcig nyomtuk, izzadtunk, futottunk, de baromi jó kis buli volt. Kívülről nézve mókás lehetett az a néhány suta mozgású felnőtt, akik csordaként rohannak a labdáért, bazi nagy homályokat dobnak, néha kicsit keverik a szabályokat a rögbi szabályaival... De mi nem kívülről néztük. Benne voltunk a közepében. Én például ilyen voltam. Szerintem:

A kosárról amúgy mindig egy Eszter nevű lány jut eszembe (azóta asszony, két gyermek boldog édesanyja, és én csak Kosaras Eszterként szokom emlegetni), akinek próbáltam csapni a szelet. Például még néptáncra is jártam miatta. Aztán, mikor vallottam, ő meg kosarat adott, egy hónap után - anyukám nagy bánatára - abbahagytam a néptáncolást. (Egyébként is hittem abban a csujógatóban, hogy: "Attól, hogy a tököd ráncos, nem vagy te még népitáncos") És egyszer, amikor úgy gondoltam, hogy Eszter már elfeledte népitáncos csetlés-botlásaimat (valószínűleg szentül hittem, hogy nem személyemmel van baj, csak nem jön be neki a Charlie Chaplin a táncházban fílingérzés), újból próbálkoztam. Annak a randidőszaknak a csúcspontja az volt, amikor elmentem érte motorral (MZ ETZ 250, hoppácska!), elvittem a diszkóba, aztán, amikor leszállt, megközsönte, hogy elhoztam, és elviharzott. Na, akkor hajnalban még egyszer összefutottunk, hogy megkapjam az újabb kosarat.

No, nekem ennyi elég is volt. Ám, mit ad Isten, pár év múlva, egy kellemes nyári estén összefutottunk. Beszélgettünk, és Eszter annyira belejött a kosárhajigálásba, hogy gyorsan adott még egyet. Leszögezte, hogy mi csak barátok lehetünk, ne is nagyon próbálkozzak. Én meg mondtam neki, hogy de hát én nem is próbálkoztam most, és nem kellenek az automatikus, megszokásból érkező kosarak. Én csak beszélgettem itten, ő, mint legetséges csajom fel sem merült bennem.

Hát engem, mint nő, te már kurvára  nem érdekelsz, bébi - mondtam neki -, mióta nem láttalak, nem a párnámat sírtam vizesre, baszki, hanem felfedeztem a világot. Rájöttem, hálával tartozom neked, amiért lehetőséget teremtettél arra, hogy bazi jó csajokat öleljek, bazi nagyokat dugjak, élvezzem az életet! Az ilyen fapinájú porcelányokból normális ember nem kér. És én normális ember vagyok. Veled ellentétben.

Fogtam magam, felálltam (de nem úgy), és otthagytam a főtéri padon.

*Az utolsó előtti bekezdés, sajnos, csak a képzelet szüleménye, de jó volt eljátszani a gondolattal...