Ma, miközben mosogattam, és bőszen dörzsöltem a szivaccsal P. Sanyiék tányérját (nem, nem bérmosogató vagyok, csak múltkor kaptunk egy tányérnyi sütikét tőlük), rájöttem, miért van az a népszokás, hogy ha kapunk valamit egy lábosban (lábasban? nincs is neki lába. pizsama-pizsoma effektus), dobozban vagy tányéron, azt üresen nem illik visszavinni.
Végeztem a mosogatással, így nem habozok, leírom hát, mire jöttem rá:

Amikor az ember elmossa a kedves rokon, szomszéd, barát hordozóját, melyben valami finomságot adtak néki, nem meri vállalni a felelősséget a mosogatás milyenségéért. Csiszatolja, dörzsöli, vizezi-habozza, aztán újra, és újra, és újra, majd a csurgatóra helyezi, hogy aztán onnan újból lekapja, és megint csiszatolja, dörzsöli, vizezi-habozza, aztán újra, és újra, mert amíg a a konyhában tartózkodik, és pillantása említett tárgyra esik, tutti, hogy talál rajta valami apró pókfingmaradványt, hangyakörömvéget, ami cikivé teszi a nyugodt lelkiismeretű visszaadást.

Így aztán, ha az ember nem akarja azt az egy tárgyat élete végéig mosogatni, egyszer csak megáll. Felemeli a csurgatóról, óvatosan megtörölgeti, és keres valami finomságot (lehetőleg szaftosat vagy krémeset), ráteszi, megpakolja, és mosolyogva átvonul vele, hogy visszaadja jogos tulajdonosának. Ő pedig 1. boldog, hogy kapott meglepit 2. miután megeszi, elmosogatja...

...még mielőtt kiderült volna a saját maga általi felhasználás közben, hogy nekünk minden erőfeszítésünk ellenére sem sikerült tökéletesre csiszatolni, és úgy adtuk vissza.

Mindenki boldog, mindenki nyugodt.
Jöhet a visszavágó!