Tegnap (090909 szerda) délután elhunyt Füsti Pisti. Valószínűleg egy autó vetett véget rövid kis életének, és kalandjainak.
Két hete annak, hogy szoktattuk szegénykémet arra, hogy ha nem vagyunk itthon egész nap, találja fel magát. Étel, ital volt bőséggel, szabadság is, hiszen nem a kisfürdőszobában kellett dekkolnia hazatértünkig.

Ment is a dolog. Iskolakezdés óta, idáig. Tegnapig. Elmentünk, a Babákok megszeretgették, ellátták minden jóval, elbúcsúztak tőle. Aztán hazajöttek, és ha Pisti nem is volt itthon, fél órán belül már a teraszon vigyorgott. Tegnapig.

Mert tegnap, amikor Edit hazajött Csonnal, és meg kábé egy órával később Jankával, Edit azzal fogadott, hogy Pisti még nem jött haza. Legyintettem. Majd jön. Nem jött. Jöttek viszont a szomszéd gyerekek, akik egymás szavába vágva újságolták: láttak a szomszéd utcában, az út szélén egy fekete macskát, szerintük Füsti volt az. Nem élt. És - mivel ők is sokat játszottak vele - valószínűsítettük, hogy igazat beszélnek. Hisz' a macska nem volt a teraszon, nem bújkált a virágok közt, nem dugta ki fejét a ház sarka mögül, nem száguldott át az udvaron, mint akit puskából lőttek ki, nem bújt elő a dobozból, nem rágcsálta a tollborzfüvet, nem birkózott "apa kedvenc macskájával" a plüssel, nem lefetyelte jókedvűen a kettőnyolcas tejet, nem borította fel a cserepes virágot, nem sprintelt be az ajtón annak kinyitásakor, nem ugrott fel a padra, nem vágta magát hanyatt, hogy valaki simogassa, nem rágcsálta a locsolótömlőt, nem nézett be az ablakon, hogy valaki kimenjen hozzá. A benne lévő motor nem indult hangos zúgásnak, amikor meglátta Jankáékat. És már nem is fog. Mert ő volt az. Ott, az út szélén. Tegnap.

És itt igazolódik be, amit gyerekeim mindig mondtak. "Apa, nem is igaz, hogy nem szereted Füstit." Mert, bár igyekeztem hangoztatni neki, magának is, miközben ölemben ült, és berregett, hogy nem vagyunk ám barátok... Mert azok voltunk. Lettünk. Én, aki soha nem szerettem a macskákat, összehaverkodtam ezzel a bolondos kis jószággal. Csak neki ezt soha nem mondtam el. De azért, szerintem, érezte. Mint ahogy, persze, azt is, ha mérges voltam rá.

Nem akartam, hogy legyen, most meg nem akarom, hogy ne legyen. Amikor éjfélkor hazajöttem, körbejártam a házat, hogy hátha tévedés volt, és ott fekszik a teraszon, a pad alatt. Nem volt.

Kiccsaládom valahol még reménykedik, pedig Pistit azóta már el is szállították.

Tudom, hogy Janka megint zokogni fog, amikor hazaérnek, és nem lesz itt Füsti. Tudom, hogy Cson megint magába zárja érzelmeit, és leül, hogy képeket nézegetve érezze át újra, milyen volt. És látom magam előtt Editet, akinek könnyek gyűlnek a szemében, ahogy rájuk néz.

Én meg magamba. Hányszor mondtam röhögve: "Majd csak egyszer nem jön haza, höhö, aztán újra nyugi lesz." Aztán bekövetkezett. De ez a nyugi nem tetszik. Nem gondoltam, hogy tényleg így lesz egyszer. Hogy ilyen lesz.