Attila, a keresztfiunk (nagymamám szerint névifiunk, ugyanis nem keresztelő volt, hanem névadó) óvodás korában mondta ilyen hosszan elnyújtva a Dióbél bácsis verset. Erről jutott eszembe a Kiiiiii lakik (majd) a szomszédban) kérdés...

Mert az még csak kérdés. A válasz egyébként már itt van a Lila Akác Lakópar. Kéretik nem röhögni, mi is úgy tudtuk meg, hogy a LAL-ban lakunk, hogy egyszer csak kint volt egy hatalmas, színes tábla, így aztán tudomásul vettük, de el nem fogadtuk, viszont meg, mármint fogadtuk, hogy nem dicsekszünk vele senkinek, hátha nem veszik észre a táblát, és nem röhögnek visítva. Született szomszédok, höhöhő.

Jó itt a falun. Falun falusias a hangulat. Kis pálinka reggelente, kis bor esténte, kis beszélgetések, segítgetések, megbeszélések és kivitelezések, és kíváncsiság az újabb szomszédok iránt. Az egészséges. Mint az esti borozgatás. Meg a reggeli (hétvégenkénti, de nem túl sűrű) pálinkázás.

Az egész onnan jutott eszembe, hogy rövidesen új szomszédok jövendenek a LAL-ba. Jönnek a nagy Bömcsikkel (az egyik kabrió ám!), méricskélnek bennünket, mi meg méricskéljük őket. A szlovák rendszámú autójaikat, az épülő házat látogató haverjaikat, meg (titokban) az épülő házukat is, hehe.

Nem tudjuk őkez hova tenni. Nyilván működik ez a falusi előítéletesdi, hogy alig fér bele az aruk a kocsiba (mert tényleg elig fér bele az arcuk a kocsiba, nyilván azért van a kabrió is, könnyebbség, ugye, abba nem kell eltorzítva belepaszírozni az arcot, csak leengedni a tetőt), biztos némák, vagy valami némasági fogadalmas szekta tagjai (mert még senki nem hallotta őket köszönni, bár egyszer valaki, mesélik, hallott olyanról, akinek mondta valaki, hogy találkozott olyannal, aki mintha látta volna biccenteni, de az is lehet, hogy csak egy bukkanó huppanó került a peres gumik alá a bazi nagy falusi homokban, mert itt még nincs köves út, de neki, az új szomszédnak majd lehet, hogy lesz sajátja, tolja maga előtt, aztán feltekeri maga mögött, akárha vörös szőnyeg lenne), és valaki megjegyezte, nem lesz velük gond, csak ne legyen itten lövöldözés, na, tessék, ugye az előítéletesség, a becsületes magyar állampolgár szlovák rendszáma meg az egyebek miá, meg mert úszómedence lesz a hatalmas terasza közepében, meg mert már épül a borospincéje is...

Az úgy volt, hogy miközben békésen grillezgettünk (bizony ám, már másodízben a másfél év alatt, mióta itt lakunk!) Orsival és Csabival, látjuk, vonulnak ám a szomszédok az épülő ház irányába. A tatár nem hajt, ellenben a kíváncsisággal, csatlakoztunk hát mi is a menethez.

És ott láttuk azt a sok klassziságot. A terasz közepébe vájt medencét, az udvar végében lévő pincét, mely egy erődítmény részét képezi, lévén hogy egy méretes betonozott alap folytatásában van. Próbáltuk elképzelni, mi lesz ott. Nem volt nehéz odaképzelni a pezsgőt és a szivart a világítós hangulatmedencéhez, de itt megállt a tudomány. Találgattunk: grillterasz faházzal, grillterasz téglaházikóval, faház téglaházikóval, miegymás. Aztán jött Mariann nagy ötlete: hát mi lenne, nézett ránk vigyorogva: disznóól, melette meg a tyúkok ketrece! Hát ezen visítva röhögtünk, mag rá János jegyezte, fogunk mi még valami kis munkáért kuncsorogni itten. Mondom, én bevállalom a medence tisztítását, de ha megszorulunk, majd ganézok is a disznók alól.

Egy szó, mint száz: kiismerhetetlenek az új szomszédok, de egyáltalán nem biztos, hogy jól látjuk a helyzetet a meg, illetve a megnem nyilvánulásaikból. De azért kíváncsi lennék rá, mit gondolhatnak rólunk, amikor verejtékezve kulizunk, földet túrunk, kerítést építünk, füvezünk és gazolunk...

Ha majd ideköltöznek, és kiderül kik ők valójában, jól megírom. Addig meg játsszunk a gondolattal. Gondoljuk azt, hogy rendes emberek ezek, és jól fogják érezni magukat itt, a falun. És majd ők is látják, mi milyen rendes emberek vagyunk, amikor elkapar az autójuk a homokban, és mi segítünk kitolni azt. Onnan. Nekik.