- Marika, helyezkedj el, itt ez a kényelmes fotel! Dőlj hátra, és nézd őket, ahogy ott gyülekeznek, megölelik egymást - mondja a hang, mely mindenkit tegez, akihez szól. Mert akik oda kerültek, azok közt nincs különbség. Egyenrangú mindenki, boldogan mosolyognak, nem fáj nekik semmi, arcukat nem barázdálják ráncok, minek is, amikor nincsenek könnyek, hogy cseppekből patakokká, patakokból folyókká duzzadva töltsék meg a barázdákat, hogy rajtuk, mint átázott, hánykolódó papírhajók hulljanak a mélybe azok az érzések, melyekre mi már nem emlékszünk, de ők fájdalomnak hívják.
- Mi ez a finom zene? - kérdezi Anyósnéni.
- Odalenn a harang zúg... ...ám a súlyos kondulások ide felérvén, bizony apró, finom darabokra hullanak, mint amikor a súlyos esőcseppek porladnak szét, hogy lágy harmattá hullva a tarka virágok szirmait simogassák - mondja a hang.
- Nagyon csodálatos zene. Jó lenne látni is, de nincs meg a szemüvegem. Emlékszem, amikor a kórházban néhány hete még rejtvényt akartam fejteni, és nem találtam akkor sem. Átkutatták a lakást, aztán kiderült, hogy a táskám egyik zsebében van - kacag Anyósnéni.
- Nem kell szemüveg - mondja a hang -, Te már nem a szemeddel nézel...
- Eriggy mán! - kiált fel Anyósnéni - Azt mondták, nem csinálnak ceremóniát, erre ott gyülekeznek, könnyeiket törölgetik, és csak jönnek, jönnek, jönnek...
- Legalább látod, mennyien szeretnek.
- De ha szeretnek, hiányzom nekik, és ha hiányzom nekik, mindig szomorúak lesznek.
- Ne gondold! Majd megtanulják, hogy nem a hiányoddal kell együtt élniük, hanem az emlékeiddel. Idő kérdése, és rájönnek, a bútorok reccsenéseiben, a szél susogásában, a poharak csengésében, a virágok tarkaságában, a friss ruhák illatában nem a fájdalmas emlékezés, hanem az együtt töltött pillanatok finom rezdülései bújnak meg, és nem könnyeket, hanem mosolyt csalnak az arcukra. Boldog mosolyt. Az emlékezés boldog mosolyát.