Tegnap sikerült begyűjteni két büntetést. Az egyiket azért kaptam, mert a parkolóőrség szerint nem ott álltam az autómmal, ahová a frissen vásárolt parkolókártyám szólt... Volt már ebből pár afférom, lassan már törzsvendég leszek a Piac- és vásárigazgatóság, vagy mifene nevű cégnél. Már sokszor megbeszéltem velük, nem én tehetek arról, hogy sokkal több kártyát adnak ki, mint amit Kecskemét belvárosa (Kossuth tér) elbír, ezért kénytelen vagyok a legközelebbi ponton megállni, ami most a Simonyi utca volt. Sokszor találkoztam már ott japán turistáknak álcázott (plagizálás önmagamtól) fényképezővel és kamerával felszerelt ellenőrökkel, akik simán elsétáltak az autóm mellett, látván az érvényes parkolókártyát, és felmérve, hogy ahová szól, ott egy gyalogos sem fér el az autók közt, hiába is próbálkoznék én élére állítva, két keréken befarolni balra előre 45 fokban.

Aztán vannak olyanok, akik ezt nem veszik tudomásul. Ők azok, akik múlt hónapban két nap alatt kétszer büntettek meg az Északi térfalon, szintén érvényes kértyával, mondván, nem oda szól. Bent azt mondták, okés, igazam van, megállhatok ott is, hiszen túlzsúfolt a Kossuth tér. Cska maguk az ellenőrök sem tudják, mondta a néni, hogy reggel milyen büntetési utasítások várnak rájuk, hol büntethetnek, és miért, hol nem, és miért nem.

Aztán éjfélkor, amikor 48-cal száguldottam el a domb mellett, a Nyíri úton (látva 4 lámpát, mely két kocsihoz látszott tartozni, és furcsán, mereven álltak, holott nem szokásuk azon a részen csak úgy furcsán és mereven állni az autóknak, mert valaki vagy jön bele az éjszakába, és akkor nem ér rá ott tökölni, vagy siet haza a munkábaól, és akkor szintén nincs nagy kedve ott (meg másutt sem) tökölni.

No, ezt gyorsan felmértem, és mire agyam kiadta az utasítást, hogy lábat felemel a gázról, már ott állt mellettem egy rendőr, aki kiadta az utasítást, barátságosan, kedvesen, hogy ellenőrzés céljából lennék szíves átnyújtani neki a szükséges iratokat.

- Igazolja magát! Ne gondolja, hogy csak úgy beveszem, hogy az éjszakában itt igazi zsaruk dolgoznak, zaklatva a békésen hazafelé száguldozó embereket! Ha ellenáll kiszállok, lecsavarom az oldaláról a gumibotot, odaadom a - szintén egyenruhában a másik oldalon autósokat zaklató kollégájának - és megparancsolom neki, hogy végezzen rajta testüregi motozást, hátha előkerül az a fránya igazolvány, amit nem akar megmutatni - gondoltam magamban jó mélyen.

És gondolataimat tett követte. Bár kicsit, nem kicsit, ellentétes azokkal. Előszedtem az irataimat, és sűrű-sűrű-sűrű elnézéskérések közepette bejelentettem, sajnos a forgalmi a feleségemnél maradt, aki az autót használta napközben. És tényleg így volt. Hetek óta mindig nálam volt a forgalmi, még akkor is, ha ő ment a kocsival. Mert elfelejtettem kivenni a táskámból, és átadni. Erre tegnap, amikor átadtam neki délelőtt a kulcsot, valami furcsa oknál fogva eszembe jutott, hogy hetek óta cipelem a forgalmit, nehogy megbüntessék szegénykémet. Előkerestem, kulccsal együtt oda, ő pedig el. Aztán estére nála maradt. És kiderült, láthatatlan utastársam akadt: Murphy. Aki, ugye megmondta, hogy ami...

Közben a rendőr beszólt. Rádión a központba. És kiderítette, hogy az az én autóm, érvényes forgalmival és biztosítással.  és zöldkártyával. Akkor kicsit megnyugodtam. De aztán,amikor barátságos hangon megkérdezte, mit szólok egy enyhe, 3000 forintos bírsághoz, mert - tudatta - lehetne feljelentés is, és az sokkal többe kerülne, én meg néztem rá bűnbánó szemekkel, hogy lehet másképp is? Nem lehet, hogy holnap bemutatotm, hogy van, mire azt felelte, ő nem dolgozik holnap, elviszem hozzá haza, vagy mi, és különben sincs már ilyen lehetőség.

Jól elhatároztam, hogy juszt se köszönöm meg a csekket, amit kapok, bár Anyu mondta, ha kapunk valamit, azt meg kell köszönni. Összeszorítottam a fogaimat, eltettem a papírt.

Erre nem elköszön tőlem, hogy jó utat, én meg, most betartva az Anyutól tanultakat, visszaköszönök, hogy viszont látásra...

Na, az hiányzott volna még tegnap estére, hogy újra összefussunk vele vagy valamelyik kollégájával.