Április 1-je van. Vicces nap. Az úgy volt, hogy hiába lapátoltunk, talicskáztunk Jánossal a langy tavaszi hétvégén, építgettük izmainkat fizikai munkával, jószomszédi kapcsolatainkat meg pálinkával és borral,  az termőföld, mely tavaly óta arra vár, hogy végre szétterítsem, tsük, tsuk, csuk, csük, csak nem tűnt el...

Így aztán ma reggel, miután családom kocsiba vágta magát, és iskolába, illetve dolgozni indult, felvettem a narancsárga vasutaskabátot, a munkáscipőt és a lapátot, majd kivonultam, hogy haladtassam a munkát.

Ment is, mintha korbáccsal ütöttem volna, hehe. A nap kisütött, elbújt, eleredt az eső, aztán kezdődött előről. De én kitartó voltam, nem adtam fel.

Néha leültem a terasz szélére, pihentem kicsit, néha megcsörrent a telefonom, elintéztem gyorsan, aztán folytattam a munkát.

Amikor felhívott egy srác a grafikai stúdióból, hogy egyeztesse velem a mozis anyagot, mondtam, én most szabadnapos vagyok, jó, mondta ő, akkor beszél Andrissal, aki az én munkatársam, még nem sejtettem semmit. Még akkor sem, amikor nem sokkal ezután Andris hívott. És amikor azt mondta, hogy ma mozis vagyok, nagyon elkezdtem röhögni. De ő komoly maradt. Azt mondta, április van, mire én, hogy na, ja, és elseje, Bolondok napja, és ne szívasson már ilyen dolgokkal, mire ő felajánlotta, hogy küld nekem egy beosztást.

És tényleg! Ott állt kerek-perec, hogy én ma mozis vagyok. Gyorsan eldobtam az agyam, a lapátot és a munkát (a talicskát nem, mert: 1. az a szomszédé, 2. nem vagyok olyan erős).

Fürdés, ebéd-vacsora elpakolása, rohanás a buszhoz. Megérkezés, lihegés... Aztán olyan fáradtság tört rám, hogy majd ejálujtam (ezt a szót óvódás koromban hallottam, de olyan jól hangzik, hogy bevéstem, hehe). És a fizikai munka után beindult a szellemi.

Jut szembe a fizikai munkáról! Baromi jót röhögtem lapátolás közben. Dolgozós-játszós ruha, leskrapált bézbólsapi, lapát, gereblye és talicska. Benne, alatta, mellette, előtte meg én. Jött egy fickó a szomszédba. Ha nem láttam volna, hogy egy tizenöt év körüli Opel Astrából száll ki, azt hittem volna, egy komoly, tekintélyparancsoló ember. Magas komoly arcú, ötven körüli férfi, fekete öltöny, bőr cipő...

Csengetett, kukucsolt befelé a kerítésen, ezt ismételgette néhányszor a kapu előtt töltött tíz perc alatt, néha felém sandított, én meg bele láttam a fejébe, a jól fésült haja alá. Segítséget szeretett volna kérni, valakitől, hogy megtudja, merre járnak a szomszédék. De nemá, hogy egy talicskás parasztot szólítson le, jájj, az de ciki lenne! Ebbéli gondolataimat erősítette az a tény is, hogy egyszer csak elindult egyik, majd a másik irányba, szomszédos udvarokba kuksizott be, hátha lát egy embert, aki érdemes arra, hogy hozzája szóljon. De nem talált. Mert csak én álltam ott. Egy csenki. hehe.

Téblábolt, nézelődött, csengetett, elsétált, visszajött, ezt megismételte párszor, aztán bevágta magát az autóba, és dúlva-fúlva elhúzott Kecskemét felé. Hogy ezen a kibaszott Hetényegyházán egy ember sincs ilyenkor az utcán... - gondolhatta magában.

Én meg csak röhögtem, és azon agyaltam, milyen jól álcáztam értelmiségi magamat. Úgy kell neki, ha a munkást nem nézi embernek.