Amikor megkérdezi tőlem valaki, milyen zenét szeretek, egyszerű a válaszom: az olyanokat, amiktől bizsereg a bőröm, feláll a karjaimon és a hátamon a szőr. Ami megérint. Ami megpendít, elindít bennem valamit. Imádom a zenét, de midig csak a zenei pálya szélén foglaltam helyet. Sajnos.

Születésemkor már a pálya szélén ültem, álltam, feküdtem, és sok-sok zenét hallgattam. Apukámnak volt egy orsós(!) BRG magnója, amiből vezetékek kúsztak kifelé, mint megannyi kígyó, hogy aztán behálózzák a ház minden helyiségét. Mert minden vezeték egy-egy hangszóróban végződött. Volt a kanapé alatt, a konyhaszekrényen, a fotel mögött, az előszobában... És mindig szólt a zenei!

Első eszmélésem Jetro Thull volt és az Omega volt.
Előbbi valami olyan érzést keltett mindig bennem, mintha egy várúr lennék, és nekem játszanának udvari muzsikusaim. A fuvola, az csodálatos volt számomra. Meg az egésznek a különleges hangulata.

Utóbbi a Trombitás Frédi-féle Omega volt. Sajnos az LGT-t nem szerette apukám, így azzal jóval később ismerkedtem meg. Mindig azt mondta, nem bírja a gombóctorkú Somlót.
A nagy kedvencem, a "Ha én szél lehetnék" volt. Elvarázsolt, láttam a képeket magam előtt.

Persze, amikor beindult a zűsör űrös lemezgyártásuk, már nem éreztem a varázst. Később meg aztán, amikor ezredszer búcsúztak és álltak össze újra, már nem kértem belőlük. (Aztán, amikor Józsi bácsitól tanultunk gitározni, sokkal később, előjerült a Fréfi és a Gyöngyhajú lány, de erről majd később.)

Hangszeres tudásomat ekkortájt egy bádogdobon és egy műanyag klarinéton próbálgattam (aztán próbáltam tovább fejlődni, csak nem annyira sikerült...)