Mire van szüksége az embernek (v)álságos időkben? Szerető családra és barátokra, meg egy zenelejátszóra. És akkor a ledolgozott teljes hétvége után,mikor az ember hulla fáradt, és éjszakai hulla fáradtságában úgy állította be az ébresztést a telefonján, hogy egy órával előbb kelt, mint ahogy kellett volna, de már nem fekszik vissza, hogy a hétfői értekezlet előtt aludjon még egy órát, úgy érezheti, nem vesztett, hanem nyert. Egy órát. Amibe belefér, hogy - lévén, egyedül ücsörög otthon - jól megdöngessen abban a lejátszóban egy jó kis lemezt!

Hát a The Raconteurs Consoler of the Lonely című albuma, na, az pont olyan, amivel  ilyenkor érdemes szétzúzni a hangfalakat... Mert ez a Jack White (White Stripes), meg az ő jó barátja, bizonyos Brendan Benson, meg az ő társaik, olyat adnak második lemezükön, hogy az embernek kiesik a vajas kenyér a kezéből, félrenyeli a teát, és boldog fuldoklás közben ugrabugrál a nappaliban, besüllyed a fotelba, felugrik, és így tovább, hogy aztán felfrissülve, élettel telve elinduljon dolgozni.

Mert ez a Jack és Brendan olyanok, mintha az oviban léghajó lett volna a jelük... Ketten együtt olyanok, mintha belőlük gyúrták volna össze Robert Plant-et. Furcsán hangzik így, látva az idősíkokat, de még mindig jobb, mintha azt írnám, hogy kettévágták volna a Ledzep legendás énekesét. A lényeg: a két ének (egyik lágyabb, a másik erőteljesebb, keményebb) nagyon jól ül rá a különleges zenei alapokra. Mi ül rá, áll, ugrál rajtuk, rájuk fekve hozzájuk simul! Ez a csapat a 21. század hippi zenekara. Hippi-hippi-hurrá!

Azt olvastam valahol, hogy ez a csapat Detroit válasza a Nirvanára. Lehet benne valami, csak ők kicsit kifinomultabbak. Persze azért sokszor megmutatják vadabb arcukat, amikor kis káoszt kavarva csapnak húrra, bőrre, billentyűre, hogy felállítsák a dobot és a zongorát, és ismét valami finomságba kezdjenek bele. Jók, na! Nagyon jók!

Ezért mindenképp érdemes volt korábban kelni!

Kis ízelítő: