Nézem Az árral szembent. (Nem annyira, csak munka közben néha oda-oda pillogva, mert Gábor kollégának hála - aki 14.30-kor beizzítja az irodában a tévét, és megnéz minden sorozatot, főzőműsort, josibarátot... persze ettől még bírom a fickót, meg különben is Nemes Jani megmondta, mindenkinek meg van a maga aberrációja - úgy tudok tévét nézni, hogy tudomást sem veszek arról, ami benne van. Mondjuk, ez nem túl szerencsés a híradónál, mert arra néha kíváncsi lennék azért.) Azóval nézem a magam módján Bruce Willist, és azon gondolkozom, a legszarabb mellékszereplő a vízihulla lehet. Pofával lefelé várni a hideg vízben, míg a főszereplők sok-sok próbálkozás után eljutnak odáig, hogy a rendező azt mondja, rendben, mehetünk tovább, és végre kiemelhetik szerencsétlent... Mi van akkor, ha tényleg belefullad addig, míg várakozik?

Erről jut eszembe, Lalli barátom mesélte egyszer, hogy már volt vagy tizennyolc, amikor egyszer nagypapájával néztek egy háborús filmet. Lalli izgult, tenyere izzadt, amint halomra lőtték egymást. Ám papája kedvesen mosolyogva megpaskolta a combját: "Ne izgulj fiam, ezek csak színészek, igazából nem halnak meg!" És akkor Lalli megnyugodott.