Na, megtörtént ez is. Több mint 2 éves Baonos munkám ma teljesen véget ért. Félelmetes lejtmenetet sikerült bemutatnom ezen idő alatt. Kábé olyan gyorsan és kacifántosan bukdácsoltam lefelé a lejtőn (projektvezető, szerkesztő, ex-szerkesztő), mintha a síléceket fordítva kötöttem volna fel a lábaimra. Azokra a lábakra, melyeken egyetlen egyszer volt síléc. (A katonaságnál egyszer Szurti, aki azért volt Szurtos, mert egy óra alatt úgy össze tudta koszolni a ruháját, mintha 72 órája szenet hányt volna megállás nélkül, szóval felébreszett az éjszaka közepén, és vigyorogva bejelentette: esik a hó, menjünk síelni. Ő volt a sportszertáros, meg a fotós is. Olyan képeket csinált, hogy pár hét után úgy besárgultak, akinek mutattuk, azt hitte nagyapánk képe a Don-kanyarból. Mentünk. Osontunk az éj, meg a hó leple alatt. A szertár egy kábé 2 méter magas dombon állt. A léc eleje leért már, mikor a hátulja még a szertár falát dörzsölte. Egy pár lécet találtunk, felváltva nyomtuk. Nagyokat estünk, nagyokat röhögtünk.) Szóval most valami hasonló érzésem volt, csak nem röhögtem, meg ez a lejtő olyan kuvra magasan volt, hogy sosem néztem az alját. Mondjuk, igazából fel sem merült bennem, hogy egyszer fel kellene mérni, mert ott kötök ki. Így aztán a meglepetés erejével, fordítva felkötött léceimmel, egyszer csak ott landoltam, lent, a mélyben. Azt hittem, a tegnapi után, amikor bejelentették, hogy nincs tovább, már nincs lejjebb. De volt. Ma, amikor bementem leadni az eszközeimet. Kitakarítottam a fiókjaimat, rendet tettem az asztalon. Újságírós kollégáim ültek asztalaiknál. Vágni lehetett a csendet. Lehett volna. Mert nem volt kés. Se olló. Így aztán esély sem volt, hogy elvágják, vagy elvágjam, a menekülésem útját.

Senki nem nézett semerre. Dolgoztak nagyon. 3 emeletnyi ember, és 6 ujjamon meg tudom számolni, hányan mertek rám nézni, és azt mondani: sok szerencsét. Mindegy. Nem is váram igazából. De, de vártam kicsit. Nagyon. Egy-két embertől. Volt, akitől egyáltalán nem. Olyan volt, mintha közellenség lennék, és megbüntetnék azt, aki hozzám szól. Köszönöm azoknak, akik bevállalták, rám néztek, szemükben láttam, hogy kicsit sajnálják, hogy elmegyek.

Mert elmentem. Eljöttem onnan. És nem érzem azt, hogy igazából megérdemeltem. Nyilván voltak hibáim, de kinek nincsenek. De azért ez a cudar vég nagyon rosszul esett.