Ez a nyócadik nap. Nem ment egyszerűen. Eddig. Sem. 14:12 van. Hol van még a vég-e. Szóval reggel kómásan nuku cigi kívánás. Félkómásan csak egy-két slukk. Kijózanodva: hú, csak egy szál a frissen gőzölgő kávéhoz...
Aztán a riliti: öööőőőőőőőőőőőő, nemnemnem! Nem kell.
Indulás, felejtés. Érkezés, észbe jutás.
És amikor beindul a munkahelyen a nagyüzem, és soksok felé kell egyszerre figyelni, és mindent meg kellene oldani... Na, akkor de jó lenne egy cigi. Rendbe tenné az agytekervényeket. Segítené a gondolkozást. Mer úgy megszoktam, hogy gondolkozni csak akkor tudok. Aztán, amikor kezdem szétbogozni a munkáim tekervényes, kusza (már-már összecsomózódó) fonalait, és némelyik megoldódni látszik, rájövök, nincs is akkora gáz, mint ahogy azt képzeltem.
Csak az van, mint az alkoholistáknál. Keresem az indokot, hogy jó ideges lehessek, bármilyen típusú bolhát hajlandó vagyok felfújni bazi nagy elefánttá, csak hogy azt érezzem, fel vagyok jogosulva arra, hogy most, bizony, rágyújtsak. Mert ezt már ép ésszel nem lehet kibírni... Eszem az ideget itten!
Aztán elmúlik. Kicsi vulkán, kicsi kráter, kicsi kitörés volt.