Régebben, amikor Kecskemét főterén rohantam (gyakran), sétáltam (ritkábban), andalogtam (szinte soha) és turistákat láttam (évről-évre egyre kevesebbet, de most nem ez a téma), mindig büszke voltam. Hogy ők pénzt fizettek azért, hogy eljussanak ide és lássák azt, ami nekem minden nap megadatik. A nullkiklométerkövön csúszkáló, jókedvű gyerekeket, a városházát, a gyönyörű templomokat...
 

Aztán jött az Advent, a Főtér megtelt mindenféle villódzó, hangoskodó vasakkal; szalmabálákkal; évszakfüggetlen, szokásos gagyiárus pavilonokkal; gusztustalan megagiga óriás Adventi koszorúval; mindennel, ami rombolhatjaz ünnepi hangulatot.
 

Én meg mindezek láttán úgy döntöttem, inkább csodálkozó japán turistának álcázom magam. Nehogy valaki azt higgye, idevalósi vagyok. Ez így nem az én ünnepem, nem az én városom, nem az én Főterem. Főterem, főhull, hehe.