Egy hét telt el azóta, hogy befalazták a munkahelyünk bejáratát. November 30-án éjszaka már tuduk (mi, a dolgozók, akik nem vagyunkolyan hülyék, mint azt a volt munkáltatónk gondolta), hogy december 1-jén, hétfőn már nem nyit ki a Palace kecskeméti mozija. Így aztán nem lepődtünk meg igazából, de a tény, hogy abban a pillanatban olyan kilátástalanság lett úrrá rajtunk a belátástalanság miatt, hogy csak néztünk egymásra.
Leültünk mind a tizenketten (a tizenkét dühös ember) egy kávézóban. Szürcsöltük az italjainkat, és gyűrögettük A/4-es papírjainkat. Mindenkinek volt ugyanis egy papírja arról, hogy rendkívüli felmondással élünk munkáltatónk felé. Mert azt mondta egy munkaügyi jogász, ilyen van. Ha nem biztosítják a munkavégzésünkhöz szükséges feltételeket. Márpedig az, hogy nem tudunk bemenni dolgozni, elég indok arra, hogy benyújtsuk azt.
 

Ültünk, beszélgettünk, néztük egymást tanácstalanul. Ami biztos volt, december 1-jén vagy 2-án meg kell lépnünk a felmondást, ha azt akarjuk, hogy mi, a munkavállalók legyünk lépéselőnyben. Ugyanis november 18-án jött le Andrea, a hálózatvezető, értekezni és mesélni a kialakult helyzetről.
 

Mi volt az? Állítólag a Palace, mint bérlő, nagyon sok pénzzel tartozik a Maolomnak, mint bérbeadónak. MI erről már tudtunk (de nem a bennünket alkalmazó Palace Mozi Szórakoztató Kft.-től)