Hát eljött megint az ideje. Szánján, rémszarvasait hajtva megint ideszompolygott a Mikulás (Satan Claus - magyar fordításában Vérapó, hehe, ahogy az Utolsó cserkészben nevezi Bruce Willis kislánya szétesőfélben lévő házasságában szenvedő szétesőfélben lévő kislánya) Hagyott itt csomagot, virgáncsot. És egy kérdést. Most akkor hiszik a gyerekeim, vagy nem hiszik. Mert amikor tegnap suli után autóztunk, Janka lányom megkérdezte tőlem, én mikor öltözök be Mikulásnak. Mire anyukája mondta, majd, ha nagypapa lesz, mint most a ti papátok. Aztán az egyik üzletben ült egy Miki, aki 2-2 szaloncukrot meg egy nyalókát ajánlott egy-egy előadásért. Megkapta. Janka is, Csongor is mondott szép verseket. Már-már elhittem, hogy elhiszik. Aztán, kifelé jövet, Csongor megjegyezte: Attól, hogy csak ál Mikulás volt, kedves volt. No, mondom, most akkor hisz a piszi?
 

Amikor este hazaértünk, rögtön kezdődött a cipő-és csizmatisztogatás. Janka a saját csizmájába  ajándékot is rakott a Mikulásnak és társainak. Levelet is írt hozzá. Azt mondta, az azért kell, hogy a szakállas bácsi tudja, nem azért van benne, mert már járt itt. Meg azért, hogy tudják, melyik kinek az ajándéka.
 

Az üzenet így szólt:
 

"Kedves Mikulás ez az ajándék a tied
és  a rénszarvasodé
az utorsó meg a kambuszé"

Imádom a kiscsajt!
 

A reggel csak ráerősített arra, hogy Mikulás márpedig van! Csongor már fél hétkor (szombaton!) izgatottan kutatta az előszobát ajándékok után. Útján szerencse kísérte. Nagyon boldog volt, hogy éjszaka, míg ő aludt, itt járt a nagyszakállú.
Aztán Janka is felébredt, talált sok-sok ajándékot. És lelkesen felkiáltott a csomagokat túrva: de jó harisnya! És milyen vastag! Anya, legalább erre nem kell pénzet költenetek, hogy ilyenem legyen!
 

Ma délután munkahelyi Mikiünnepségen voltunk. Na, ott aztán olyan zavarban voltak a Mikulás és a krampusz láttán, hogy csak na! AZ, OTT, AKKOR, VALÓSÁG VOLT! Énekeltek neki, vele, és boldogok voltak.
 

És akkor anyukájukkal arra gondoltunk, egyszerűen hinni akarják, hogy van, hogy létezik a Mikulás!
 

Egyik barátunk mesélte, tizenegy éves volt a fia, amikor ő, mint anya, úgy érezte, már neki ciki, hogy nagyfia még mindig hisz a Mikulásban.
Leültette egyszer, egy december eleji napon, szemébe nézett, nagy levegőt vett, és azt mondta: kisfiam, az az igazság, hogy a Mikulás nem létezik. Mi tesszük oda az ajándékot apával a csizmátokba, mikor alszotok.
A kisnagyfiú teljesen összeomlott. Könnyes szemmel vonult vissza szobája rejtekébe.
Aztán egyszercsak aggódó tekintettel megjelent újra. Ránézett anyukájára, és csak annyit kérdezett: Akkor Jézuska sincs?
És anyukája nem szólt, csak fejét ingatta. De ekkor már inkább az ő szemében gyűltek a könnyek.