Ma megmutatom Zsigának, hogyan nem gyújtok rá. Izgulok, hogy sikerül-e a mutatvány. Nem egyszerű. Oly sokat dohányoztunk már együtt. Amikor idegesek voltunk, amikor világot megváltottunk, amikor boldogok voltunk, amikor izgultunk, amikor csak találkoztunk.
 

Lehet, elmesélem neki, hogyan is szoktam rá.
Így:
 

Andreának hívták. Fiatal volt. Jártunk. Így mondják, a mostani olyankorúak, mint mi voltunk akkor. Anyukám azt mondta, udvarolok, mondtam, dehogy udvarolok, az olyan házasságos szó, az meg akkor még, ugye, dehogy, eszünkbe se jutott. 1991- et írtunk.
Szóval rájöttem, rászokott. A cigire.
Én, mint idősebb, tapasztaltabb, mondtam neki, ne tegye.
MIért? Mosolygott. Mert büdös. És káros. Nem mosolyogtam.
És? Kérdezte. Akkor most mi van?
Az van, hogy vagy az a rohadt, büdös cigi, vagy én. No?
 

Amikor kinyitotta a zöld KIM dobozát, kivett belőle egy szálat, kaján mosollyal a szájába vette, majd meggyújtotta, és vidáman kifújta a füstöt, elbúcsúztam.
 

Hazafelé vettem egy doboz barna szofit, hogy kipróbáljam, télleg jobb-e nálam. Hazaértem, főztem egy jó erős kávét, mert unokatesóm, aki akkor már igen aktív dohányos volt, azt mondta, cigi-kávé, király párosítás.
Nyár volt. Senki nem volt otthon. Leültem. Izgultam. Balomban a parázsló cigi, jobbomban a kávé. Elszívtam és megittam. Hogy király volt-e? Csak ültem, szédültem, de mocskosul. Amikor kicsit sikerült összeszedni magam, felálltam. Támolyogtam. A cigit bevágtam a legalsó fiókom legmélyére. Fogat mostam. Ötször. Megettem két csomag kekszet. Ittam sok vizet. Öblítettem és kiköptem. De az az iszonyatos, semmihez nem hasonlító füstszag, íz, nem akart elmúlni. Olyan volt, mintha kazánba begyújtáskor beleharaptam volna az ajtón kitóduló füstbe.
 

Megfogadtam, én aztán soha! Ezt a szart!