Bevásároltunk az Auchanban, majd kissé görnyedve fizettünk. Pisilni kellett. De nagyon. Alig vártuk, hogy megtaláljuk a wc-t. Megtaláltuk. De nem sikerült felsóhajtani így: ó, hú, jajj, he, ááááá, wáóóó, úúúúú. Hanem valahogy így: >;Ł^˘°˛Ä˘ˇ^˘˘ˇ#&@[]˛`˙~ˇ^đĐ##```$÷$! (Szabadfordításban: azannyaúriskoláját a bétyár világnak!)

Nem hogy a wc-be nem lehetett bejutni, de a közelébe se férkőzhettünk. Mert ugyanis annyi ember volt ott, amennyivel Pesten nem találkoztunk oda-vissza menetben. Kiderült (a takarítónővel beszélgetve, mert bőven volt időnk diskurálni, akár az egész élettörténetét elmesélhette volna, annyira sok, pedig 300 éves lehetett, na jó, annyi nem, csak az érzékeltetés kedvéért írtam annyit), négy, azaz 4 busznyi (a tömeget látva, legalább tízemeletes buszokról van szó) szerb turista érkezett, akik itt kívántak könnyíteni magukon. És nehezíteni rajtunk. És szerintem voltak olyanok, akik, mire be- és kikerültek, újra sorba álltak, hogy véletlenül se a buszon jöjjön rájuk. És úgy tűnt, biztosra akarnak menni, és ezt megismétlik még vagy hatszor. Míg a hólyag ki nem szárad...

Aztán, vagy 30 perc után sikerült eljutni a wc ajtókig. És onnan már csak pár hosszú perc, és hopp, már sikerült is bejutni.

És elindultunk haza. Oda, ahol az előző bejegyzésnél már tartottam, hehe.