Pénteken dolgoztam. Hazamentem, fél egy körül lefeküdtem, aztán három óra múlva keltem, ébrsztettem Mamit, Papit, Tesót, indulás Budapestre. Mamipapi-túra Karintiába.

Ismeritek a viccet, a karintőset (karintiset, na), ugye?

Na, ez jutott majdnem eszembe (nem igaziból, mert ilyet Papival soha nem tennék, csak úgy, elméletben történt), amikor egyszer régebben azt mondta, hogy majd ha utaznak, én viszem fel őket Pestre. Na, ha más mondja, hogy hajnali négykor, három óra alvás után kocsiba vágom magam, és a fővárosba irányulok, biztosan megkérdezem tőle, ismeri-e Karinthy-t. És jól bemutatom nekije!

Mert nem szeretem a pesti közlekedést. Falusi legény vagyok. Ismerem Budapestet, mint a tenyeremet. Pont annyira. Ki a franc tudja, hogy egyiket hány barázda illegeti, merre szaladnak, futnak, mit rajzolnak ki, hogyan hálózzák be a vonalak... És ugyanez van a célállomással is. Csak ott előbb felsorolt dolgok az utcákra vonatkoznak. Hát ezért mondom, hogy ismerem, mint a tenyeremet. Pont annyira. Pon semennyire. Pont.

De bevállaltam. Mégis csak a szüleim.

Hármunk mellé akadt két társ is, szerencsére. Tesó, akivel jókat lehet beszélgetni, és nálam jobban ismeri az utcákat ott, meg a Jóska.

Jóska a navigációs rendszer. Én neveztem annak kora reggel, amikor induláskor megszólalt. Na, ő mindenkinél jobban ismeri Budapestet! Csak azt nem tudja, hogy hol vannak lezárások, terelések. De így is nagyon sokat segített. Hálás vagyok neki ezért.

Jóska röviden: GPS. Hosszan: Go Paraszt, Suhanj! Suhantunk is. Mintha csukott szemmel mentem volna. Nem néztem házakat, utcákat, városzrészeket, hidakat, csak követtem Jóska utasításait. (Azért táblákat, lámpákat, autókat, gyalogosokat észleltem billegő pilláim alatt, de maga az egész egy burokban zajlott.)

És odaértünk!

És visszaértünk!

Köszi a segítséget Jóska! Köszi a segítséget Jóskafejlesztő szülőanyák és szülőapák!