Tegnap volt Edit születésnapja. Kicsit több, mint 30. Héttel. 19 volt, mikor megismertem. 21, mikor összejöttünk. 23, mikor összeházasodunk. 27, mikor azt sóhajtot pityeregve a megyei kórházban egy boldog hajnalon: "Szültem neked egy gyönyörű kislányt." Majdnem 29, mikor együtt segítettünk világra egy fantasztikus kisfickót. Nagy utat jártunk be együtt. Voltak göröngyök is. Volt amit közösen rugdostunk, volt amit ő, volt amit én, volt amit ketten, aztán hárman, majd négyen görgettünk el az útból, volt amit egymáshoz vágtunk (ketten, de szerencsére mind közül ezek voltak a legapróbbak, és porrá váloztanak pillanat múlásával).

Mozgattunk köveket, emelkedtünk és roskadtunk, öleltünk és taszítottunk, nevettünk és sírtunk, hangok nélkül beszélgettünk, sírva vigadtunk, vigadva sírtunk, ölelésekben olvadoztunk, egymás gondolatait olvastuk (mondjuk nem volt nehéz, hiszen egymásban éltünk, két testben egy lélek, egy lélekvesztőben két test. Ringatózik, hullámok alatt és felett száguld), szemeket csuktunk és nyitottunk fel, ajtókat nyitottunk, csuktunk, téptünk, csaptunk. Mint bárki. Rómeó és Júlia is csak azért éltek veszekedések nélküli, bazi nagy romantikus életet, mert az az élet csak rövidi ideig adatott meg nekik. Együtt.

Legyen hát sok-sok nevetés, öröm, boldogság, sok fény, és ha néha kis árnyék is vetül minderre, hát legyen! Mert ez az élet rendje. A fehér mellett ott a fekete, az édes mellett a keserű, a meleg mellett a hideg, a vizes mellett a száraz, a fény mellett a sötét... Mit bánom én. Csak jó sokáig tartson! Négyünknek, együtt.