Ma feltettük Editet a Szarajevóba tartó Malév járatra. Kezdődik ugyanis a Sarajevo Film Festival, ahol az art mozisok zsűrijének tagja. Amikor Velencében volt a fesztiválon kiképzésen (2006-ben), elhatározta, hogy többé nem megy egyedül. Így aztán 2007-ben kaptam tőle jegyet Locarnóba, és én is részt vettem a Locarnoi Nemzetközi Filmfesztiválon, ott voltam a leopárdok között. Ő zsűrizett, én meg ámultam, és bámultam. Csodás volt.

- Életemben először ültem repülőn...
- addig soha nem láttam olyan gyönyörű tájakat, mint a mediterrán Svájcban
- lenyűgöző volt a kb. 8000 ember, amint öszegyűltek a Piazza Grande-n, hogy filmeket nézzenek
- szoba a tóra (Lago Maggiore) néző hatalmas üvegfallal, hogy az ágyban fekve is az a gyönyörű táj tárult az ember szeme elé
- azok a mennyei reggelik a teraszon...
- büszkültem, amikor Edit díjat adott át (meg is interjuholtam mindezekért cserébe, itt el is olvasható)

A 2008-as év még az előzőt is fölözte (nem szögediességéből adódóan, hog tudniillik, akkor felénk az felezte lenne, hehe).
Portugália. Festroia. Setubal.

- A Balatonnál nagyobb vizet addig nem láttam.
- Portugáliában meg rögtön az óceánnal kezdtem!
- Messze nem az a profi dolog volt (szállás, reggeli, kilátás a szobából), mint Locarnoban, de az a hangulat... a nyitottság és vidámság (még a szegénységben is)
- az óceán
- az óceán
- az óceán
- a második repülőutam (késéses átszállásal! és mégis odaéréssel)
- a Portutgál-Svájc meccs megtekintése Lisszabonban, egy hatalmas kivetítő előtt, és több tízezer ember között...
- az utcai faszenes tengerikütyü-sütődék
- a halpiac a halászkikötővel
Az mind maga volt a csoda. Maga volt az élet!

2009. Szarajevó. Edit ott, mi hárman itt. Pedig szegénykémnek az volt a terve, hogy Velence után mi, ketten, azután pedig mind a négyen. Aztán jött ez a válságosdi, és örülünk, hogy neki összejött.

Felvittük a reptérre, hazafelé, vettünk pizzát Godynál, itthon megettük, összebújtunk, tévét néztünk, hülyéskedtünk, és csináltunk olyan kupit, mintha egy hete egyedül lennénk hárman. Locsoltunk, Mac olvasott, Cson legózott. (A nappaliban vacsoráztunk, a tévé előtt, de ezt le sem írom, mert olyat nem szabad csinálni. Mondtam is, csak most. Először és utoljára. Fantasztikusan ügyes gyerekeink vannak, annyi szent. Szófogadók, aranyosak. Én mégis elfáradok a nap végére, mert azért én mégse vagyok egy kimondott apatípus.
Most a mi ágyunkon alszanak, nekem már csak egy feladatom van: valahogy begyűrni magamat közéjük.
Aztán valahogy aludni, mert reggel indul az újabb anyanélküli nap. Reggel szétszóróm szegénykéimet. Maca magy Tesóhoz, Csoni megy Brunibaráthoz, és meg Hódmezővásárhelyre, Sanyi bácsi temetésére. Aztán délután összeszedem a kis csapatot, Tesó is eljön a hétvégére. Azt hiszem, miután fellocsoltuk, a fejreállított lakás utáni ejálujás után, segíteni fog. És az jó.
Edittel meg próbálunk kommunikálni. Az ma, mióta elbúcsúztunk, még nem jött össze. HIába, ha az ember repülőre ül, készüljön fel rá, hogy ki kell kapcsolni a mobilt. És ha kikapcsolta, be is kell kapcsolni. És akkor nem árt tudni a PIN kódot. Vagy nem egy olyan emberre kell bízni (én), aki a másik, feltöltetlen kártyás telefonra küld háromfélét is, mikor csak 2 próba van a letiltás előtt...