És eljött a péntek délután. Dinnyét megvettem, kukoricát megvettem, egyet felejtettem el. A sört behűteni. Ez akkor jutott eszembe, amikor Edittel kapát ragadtunk, kölcsön, kapa, nagyharang, mondhatnám, esetleg kölcsönkapa nagyharag, mindegy, a lényeg a házunk előtt elterülő thai föld. Magyar thai a magyar ugaron. Királydinnyével, folyófűvel, zsírosparéval, és egyéb gaz galádokkal. Elegünk lett, nekiestünk.

M., az informatikus szomszédember, miután befejezte a fűnyírást, átjött, beszélgetett kicsit, majd felkapott egy kapát, és - időközben Csongival kiegészült - kis csapatunk segítségére sietett.

Na, ekkor jött el az a pillanat, amikor megkínáltam volna sörrel, mert ilyen rendes, és rájöttem, hogy nem hűtöttem be. Huszonnyolc fokos (nem alkohol, persze) sörrel meg nem illik kínálózni. M. szólt M.-nek (nagyobbik fiának, aki épp akkor érkezett haza robogóján), hogy hozzon már pár sört. Hozott is. Közben teljesítettük a tervet, így elégedetten ültünk le kerítéskezdeményünkre, és kortyoltuk a jó hideg sört. Edit szólt Zs.-nak, M. feleségének, és M. anyukájának, aki kis kosárkával kezében megjelent, hozott Bock bort és borospoharakat, Edit meg rágcsit, meg volt egy blokk, egy vödör, amire ülni lehetett, és elkezdtünk beszélgetni. Közben jött Z., a másik szomszéd, kicsit megállt, iszogatott, beszélgetett, aztán sietett haza. Mi pedig maradtunk. Igazi táj nyaralás volt ez. Senki nem merte megkockáztatni, hogy mondja, mennénk esetleg a teraszra, ott asztal, kényelem, székek, satöbbi, mert abban a pillanatban elillant volna a varázs, mely átlengte az estét. Hogy ültünk téglán, kerítésen, vödrön, és nagyon jól éreztük magunkat.

Magyar thai, magyar esettel.