Úgy tűnik, ez jut az én nemzedékemnek. Elbúcsúzni a nagyoktól. Tunyó, Döme, Gasner János, és most Cseh Tamás Az én korosztályom az ő életüknek inkább csak az utolsó szeletét ismerhette meg, de az elkísér bennünket életünk végéig. És igyekszünk gyermekeinknek átadni. Hogy ők, akiknek életük akkor indult, mikor ezen művészeké véget ért, segítségükkel átéljék a múltat. Mi sem éltük át igazából azokat a dolgokat, melyek művészetük mozgatórugói voltak, legalábbis olyan intenzitással nyilván nem. Vagyis de. A dalaik alapján. Azokat hallgatva, azokban élve.

Emlékszem, amikor Cseh Tamás Jóslat című lemezét kölcsön kaptam kazettán. Nem bírtam a magnóból kivenni. Aztán nagyon nehezen bírtam visszaadni. És ez a dal volt az, amit nagyon nehezen tudtam együtt énekelni Cseh Tamással. Nem azért, mert nem égett belém a szöveg, a dallam, az érzés. Hanem mindig megteltek a könnycsatornáim, nyeltem vissza a könnyeket, elukló hangon meg nem annyira lehet énekelni. Különösen, amikor megszólalt a "Gyerekkorom" első mondata: 

"Csak még egyszer gyere elő
a résből, hol elbújtál, gyerekkorom,
csak kő legyek, csak bogár legyek,
és engedj újra füveiddel játszanom."

Nem abszurd, hogy igazából gyermekként kerestem a gyerekkorom, mert valószínűleg a dalok hallgatás közben felnőttem kicsit. Vagy mi. MIndegy. A lényeg, hogy ezer éve kerestem a jutyubon, és most végre felkerült, köszönet érte seckerland-nek. Én meg iderakom, hogy lássátok, halljátok. Köszönet érte Cseh Tamásnak.

Cseh Tamás: Gyerekkorom