Na. Milyen hűlye dolog, amikor az ember mindenhol úgy jelenteti meg magát, hogy csenki, szinte már a rokonságnak írott levelekben (szégyen és gyalázat, de ezek manapság esetleg egy átlagos sms nagyságáig terjednek) is azt írja alá, hogy csenki, esetleg csé, vagy egyszerűen csak cs, és mégis várja, hogy végre július 6. legyen...

Csaba napja, mert a csenki (amit ő már-már védjegynek gondol, érez, okés, nagyképűen hangzik, de ő legbelül így érzi, legalább legbelül hadd érezze így), szóval a csenki az valahogy nem annyira köszönthető. Mert bár van, aki azt mondja, na, ma van a csenki névnapja (és vigyorog egyet, mert eszébe jut egy kellemes emlék, vagy lesajnálóan legyint, mert eszébe jut egy kellemetlen emlék, maradjon ez mindenkinek a saját titka), az nem azt jelenti, hogy csenki napja van, hanem, hogy a csenki keresztnevének a napja. Ami meg, ugye, a Csaba.

És én boldog voltam itt, a munkában, hogy sokan gondoltak rám. Legszívesebben mindenkivel koccintottam volna egyet, aztán hejj, milyen vidám kis munkanap lett volna ez a mai.

Azért be kell vallanom, a legkiemelkedőbb három dolog (mindannak ellenére, hogy nem kívánok sorrendet alkotni, mert mindegyikük fontos nekem) a következő volt:

- Távol lévő Kiccsaládom telefonja ("Apa, készítettünk neked ajándékot, nagyon szeretnék már odaadni").
- A Tesómtól ebédre kapott Muszaka.
- Az, hogy apukámmal kölcsönösen meg tudtuk egymást köszönteni, még ha csak telefonban is.

Ezúton üzenem mindenkinek, akit illet: végre eljutottam oda, hogy használom a tavaly névnapomra kapott grillsütőt! Köszönet érte, meg azért a pillanatért, amikor ott tényleg úgy éreztem, hogy közülük milyen sokan szeretnek.