Este osonkodtam haza, be, a házba, nehogy felébresszem Pistit, aki a kisfürdőszobába fészkelte be magát. Illetve oda fészkelték be. Alom, alom, édes alom, alomszép...

És a cica nem ébredt fel. Nem nyervákolt, hogy engedjem ki, nem kaparta az ajtót. Aludt. Nyilván. Mondjuk, soha ilyen halkan nem surrantam még be a saját házamba, az biztos. De hát aludni akartam a hétvégi meló után, no.

Többiek korán keltek, dolog van meg tábor. Janka, mielőtt elment, kiokított, mit kell csinálnom az új lakóval, Füsti Pistivel. Hát, bevallom, annyit jegyeztem meg, hogy ki kell vinni a teraszra, és odatenni a játékához, az asztal alól lelógó madzaghoz. A többit magamtól próbálom rekonstruálni, az életből merített tapasztalataimmal vegyítve.

1. Kell neki enni-inni adni.
2. Hallgatni kell a nyávogását, amennyiben mégsem, úgy kénytelen vagyok megsimogatni néha, ami meg azt eredményezi, hogy hiába mondtam el neki, hogy én nem vagyok egy macskabarát állat, ő csak felmászik a székemre, és dörgölődzik, sőt arra is képes, hogy ha nem figyelek oda, elalszik az ülőkén felejtett tenyeremen (meg álmában kapar egy kicsit).
3. Nem szabad beengedni a lakásba. Mert ő nem szobacica. Mondjuk nem is porcica, ami meg azt vonja maga után, hogy sem a bútor, szőnyeg alá berúgni besöpörni, se a kukába kidobni nem szabad.
4. Ha bent vagyok, néha ki kell nézni rá, nehogy már pont akkor lógecoljon el, amikor az én felügyeletemre van bízva.
5. Játékot kell neki adni. Hogy ne az én papucsom lábbal együtti kaparászását tartsa a világ legboldogítóbb dolgának.

Olyan, mint a villám, de sikerült néhány fotót készíteni róla:

Ilyen, amikor játszik velem:

Ilyen, amikor osonkodok haza, és ő az ajtón túl figyeli a lépéseimet, és várja, hogy elaludjak:

És ilyennek látja kiccsaládom többi tagja: