"Isten Veled, András!

Csütörtökön reggel autóbaleset áldozata lett kiadónk egyik munkatársa, Schóber András. Vele utazó feleségét életveszélyes sérülésekkel szállították kórházba.
Reggel van, olyan nehéz reggel, amilyen még nem volt a Petőfi Népe életében. Döbbenten bolyongunk a házban. Ösztönösen András szobája felé indulnánk, hogy elmondjuk a bánatunkat. Ahogy mindig is tettük. De nem lehet, mert András halott. Ő volt a reggeli baleset áldozata. Nem tudjuk elhinni. Nem csupán munkatársunk volt, annál sokkal több. Az összes bajunkkal megkereshettük, és tettük ezt napjában százszor. Gondoskodott arról, hogy a házban rendben menjenek a dolgok, hogy mi csak a saját feladatunkra koncentrálhassunk. Talán még nem tudjuk, mit, kit veszítettünk el. Borzalmas, hogy nincs visszaút.
Évi, András felesége, szintén munkatársunk. Most mindannyian reménykedünk abban, hogy életben marad, hogy visszajön közénk, hogy ismét segít nekünk eligazodni a számok bonyolult világában. Mert egyedül képtelenek vagyunk rá. Szorítunk neked Évi, és ha tehetnénk, minden erőnket odaadnánk, csak legyőzhesd a téged fenyegető halált"

És akkor én azt hittem, hogy ezek, azok, tényleg komolyan gondolják azt, amit leírtak. De tegnap, a temetésen kiderült, kamu volt csupán. A külvilágnak szólt, inkább szenzációhajhász dolog, hogy megdöbbenjen az olvasóközönség, még nagyobbat üssön az írás. A mieink közül ment el valaki! Látjátok, mi is emberek vagyunk, nem csak újságírók, mi is tudunk ám sírni, és bennünket is lehet (kell) sajnálni!

A temetésen ugyanis a három emeletnyi dolgozó közül nagyon kevesen voltak csak ott. Újságírók közül hármat láttam (lehet, hogy volt még egy-kettő, nem tudom, nem vizslatni mentem oda), és főként az egyéb személyzet néhány tagja búcsúzott tőle akkor, ott.

A Petőfi Népe és a Baon.hu, sajnos, nem okozott csalódást. (És az most nem az a téma, hogy odasz@rok, ahol eddig ettem, mint azt megkaptam az egyik kommentemért mútkor. És azt is tudom, én sem vagyok szent, és én is morogtam néha András egy-egy kérésén, döntésén, de ez belefér a mindennapokba, úgy gondolom, hisz pörögtünk, dolgoztunk) Hogyan is hihettem azt, hogy egyszer az életben összefognak, és együtt elmennek András búcsúztatására?! Miért nem érdemelte meg? 

Lacika, a kisideigkollégám ott volt, felfegyverezve fényképezőgéppel, elsétált előttem, megállt mellettem két lépéssel, de nem csusszant ki egy köszönés a száján. Sebaj, nem azért jöttem, gondoltam. És most sem ezen kívánnék bosszankodni.

Hanem azon, hogyan lehetnek ennyire érzéketlenek azok ott, a Széchenyi körúton. Azt mindig tudtam, hogy nem az összetartásról, őszinteségről híresek (tisztelet a néhány kivételnek, akiket a mai napig tisztelek, szeretek, kedvelek, és akikkel bármikor szívesen találkozom és beszélgetek), amikor egyikkel dohányoztam, a másikat szidta, amikor a másikkal, az egyiket, és nem csak ketten dohányoztak közülük. Én csak bólogattam nagyokat, próbáltam nem állást foglalni, nehogy az állásfoglalás az állásomba kerüljön, gondoltam, sohase lehessen tunni, és mindenkiről tudtam mindent.

És tegnap ott álltam, és néztem a három összeroppant, magányos nőt (Évikét, András feleségét, Emesét, a lányukat, és András anyukáját), ahogy álltak egymás mellett, támasz nélkül. Belegondoltam, milyen érzés lehetett Évikének, hogy azért igyekezett felgyógyulni a baleset után, hogy férjét eltemethesse, elbúcsúzhasson tőle. És belegondoltam, milyen érzés lehet neki, hogy amikor visszamegy dolgozni, mindenki vígasztalja, segítségéről, támogatásáról biztosítja, ő meg belenéz a szemükbe, megköszöni, és közben jól tudja, közülük valójában kikre is számíthat, és kik azok, akik csak képmutató, sunyi disznók.

Ha vissza bír egyáltalán menni közéjük...