Amikor Saci,még tavaly nyár végén, ősszel, vagy ki tudja már mikor, megkeresett azzal, hogy van egy nagy ötlete, még ott (is) dolgoztam, ahol. Nagyon jó ötletnek tűnt, hogy a Kecskeméti Est és a kecskeméti Katona József Színház alapít egy díjat, a közönség szavaz, és egy hatalmas hájp lesz, amikor átadják ezen elismeréseket a színészeknek, színdaraboknak, színházi munkásoknak. Együttműködést ígértem neki az aholosok nevében, mondtam, ha még mi is adunk át díjat, az szuper lesz! Ez lett az ESTem díj, ahol em, azt jelenti, hogy Együtt a művészetért.

Telt, múlt az idő, onnan, ahonnan máshová kerültem, a díj meg közben kezdte élni a maga életét... A színházba járó emberek színházba jártak, a színházba járó, véleményüket kinyilvánítani szándélkozó emberek véleményt nyilvánítottak a szavazólapok segítségével, ahonnan nem jött túl sok segítség, ők ilyenek lettek időközben. Szerkesztőségben ülő, sültgalambra váró, a kimozdulásnak még a gondolatát is messzire elhajtó mélydia munkások lettek. Úgy látom én innen, kívülről. Egyet nem értek (nem értek egyet?), őt nem értem, meg nem értem, el nem értem, mert nem is próbáltam, de tőle többet vártam, mint a másiktól, a harmadik meg tegnap ott állt mellettem, két lépésnyire, úgy jutott oda, hogy elsétált előttem, R-go: képtelenség, hogy nem látott, de tény, nem állt szándékában köszönni. Mindegy.

Nem róluk kívánok szólani. Zengjen énekem, énnekem az énekem, a díjátadó gáláról. Mert, bizony elmentünk oda Edittel. Énszemélyem nem azért ment oda, mert szereti, elfogadja, Cseke Péter igazgatót, munkásságát, és annak társát, Réczei Tamást, és annak munkásságát, és egyáltalán azt, ami ott zajlik. Nem. Azért mentem oda, mert látni kívántam, ahogyan Saci álma beteljesül. (Azt akkor még nem tudtam, hogy a végén evős-ivós fogadás is lesz, mert akkor azt is oda soroltam volna, persze, a miért is mentem elek közé.)

Nagyon bírtam, ahogy izgult, ő általában nagyon izgul, pedig általában nincs miért izgulnia, mert nagyon jól csinálja, amit csinál.

Nagy lélegzetű művem befejezem, mondhatnám, mielőtt megtörténne a székfoglaló, székrekesztést idézek elő. És közben átgondolom, miről is szeretnék szót ejteni e témával kapcsolatban.

Annyit elárulok, lesz benne szó a gáláról, Bodolay Gézáról, Makranczi Zalánról, Bori Tamásról, a Moszatkommandóról, arról a sok évről, amikor még szerettem, mit szerettem, imádtam színházba járni.
Meg arról is, hogy most miért nem.

Asztalra vissza! Nemsoká! Amíg a székrekesztésnek vége, emésszétek nyugodtan azt, amit ide felvetettem!