Amikor már nem csak az otthonról kapott zenei impulzusok domináltak, hanem unokanővéreim, közülük is leginkább Mariann zenei ízlése hatott rám. Nagy Hungária rajongók lettünk. Sajnos szüleim engem kicsinek tartottak még ahhoz, hogy elmenjek a csajokkal a kiskőrösi Hungária koncertre (mint ahogy ahhoz is, hogy 11 évesen elmenjek velük este a keceli strandra, ahol ahol Dévényi Tibor medencediszkó volt. Aztán, amikor Szikora Robi kilépett a Hungáriából, elhatároztuk, hogy levelet írunk neki, hogy azért mégis mit képzel! Hogy ez egy szemét dolog volt tőle. Aztán, persze, amikor megjelent a R-go első lemeze teljesen beájultam tőle. Olyan különleges érzés áradt belőle, amit addig nem éreztem, ha zenét hallgattam.

Visszatérve a Hungáriára. Azért nem csak a csajokkal hallgattuk nagy lendülettel a MK28-ason (amelyik hosszúkás, és az elején vannak a narancssárga nyomógombok), hanem a rokonságom másik oldali unokatesóival (akik meg fiúk) Attiék Tesla lemezjátszóján. No meg, és ez volt rendszeres: mamáék szomszédjában lakott a Fekete Robi, aki osztálytársam volt. Hát vele hallgattuk a legtöbbet. Az úgy volt, hogy alsós korunkban nálunk az iskolába olyan sokan jártak (vagy az iskola volt olyan kicsi), hogy fel volt osztva délelőttösökre és délutánosokra. Kéthetes turnusokban váltottunk. No, ebből a délutánosság volt a király! Mert olyankor délelőtt otthon voltunk. Mindkettőnk szülei dolgoztak. Egy feladat volt, amit el kellett végeznünk ahhoz, hogy a délutáni suli után mehessünk dzsúdó edzésre: megcsinálni a házit. Az úgy történt, hogy Ültünk egymással szemben az étkezőasztaluknál, mellettünk állt egy monstrum. A "ruszki rádiós lemezjátszó". Aki már látott olyat, tudja, hogy egy monó szerkezet egyetlen hagszóróval, ami fogta a Kossuthot, meg játszotta a lemezeket (kcsit és nagyot), és mindehhez akkora volt, mint egy szekrény. Na, feltettük rá a Rock ’n Roll Party-t. Én mondtam, mit kell írni, mindketten leírtuk, igen gyorsan elkészültünk, aztán felhangosítottuk, kicsit jampecoknak éreztük magunkat, üvöltöttük a szövegeket, vidámak voltunk. Aztán, persze ezt nme lehetett húzni a végtelenségig...

Még kicsit focizni is kellett a szomszéd srácokkal, mielőtt elindultun ka suliba.

Az utca végén lakott egy srác, a Feri, aki egy lakodalmas zenekarban játszott. Dobos volt, és volt is neki zöld színű dobszerkója! Átsunnyogtunk néha, hogy meglessük, amikor próbálnak. És akkor jött az ötlet: csináljunk mi is egy zenekart.

Bevettük Lacit, és hárman nyomtuk Laci nagymamájáéknak (akiknek igen hangulatos kis udvaruk volt) a teraszán. Felszerelés: egy sámli és két kisszék (dob, Laci), egy fagitár (amit nagypapám faragott, drótok voltak a húrok rajta, nem volt nagy hangolási lehetőség, de jól illeszkedett a sámlis dobszerkóhoz, ezen Robival felváltva játszottunk, de leginkébb én), egy darab műanyag klarinét és egy xilofon. Nyomtuk a Duci Jucit, a Csókkirályt, és mivel tanulékonyak voltunk, bekerültek a repertoárba olyan slágerek is, mint az "Édesanyám, kedvesanyám, csakazakérésem, futballcsukát, futballcsukát, csináltasson nékem..." A közönségünk változó volt. Általában Kati néni és Feri bácsi (Laci mamájáék), de néha csatlakoztak a tesóink is, mikor megunták a játszást.

És közben megjelent a Hotel Menthol. Micsoda boldog évek voltak azok!