Ahogy nőttem, jöttek a nagy muzsikák! Beatles és a Rolling Stones. Néztem az Egy nehéz nap éjszakájánt, a Sárga tengeralattjárót, és imádtam a gombafejűeket. Mick Jaggerék, mint figurák nem fogtak meg annyira, gyermeki lelkemhez sokkal közelebb állt John Lennon, Paul McCartney, George Harrison és Ringo Starr bájos vigyorgása. Olvastam Ungvári Tamás Beatles-bibliáját, nézegettem a képeket, hallgattam a zenét. Emlékszem, amikor unokanővérem, Orsi mondta, neki a "lovemedó" a kedvence. Jót nevettünk, mikor rájöttünk, az a lávmidú.

Amúgy, be kell valljam, voltak gondjaim gyerekkoromban az angol nevekkel, szövegekkel. Mert a rádió-tévé újságban írták az előadókat meg a számcímeket, a rádióban meg mondták. És a kettő néha összeegyeztethetetlen volt számomra. Ilyen volt például a Kárcsákláb együttes, amelyik a Kaméleon című számot énekelte fel a Polimer kazettámra a rádión keresztül, aztán volt a Culture Club nevű együttes, akik hasonlóan jó zenét játszottak, míg egyszer utóbbi, ez a Kultúr Klub nevű csapat (élén Boy Georgéval) el nem énekelte a Kárcsákláb számát, a Kaméleont. És akkor leesett...

Na, mindegy is. Visszatérve a Beatleshez: nagyon megragadt bennem az az este, amikor a híradóban döbbent arccal bejelentette a bemondó, hogy ma, New Yorkban, a Dakota-ház előtt Mark David Chapman lelőtte John Lennont. Az ikon meghalt. Ő volt az első zenész, akinek halála napjára nagyon emlélszem.

És, amikor apu mesélte élményeit, az Atlasz koncertekről, akik Rolling Stones-t játszottak, és fütyülte, a lábával tapodta a ritmust, és kiabálta: ákentgetnó...