Az már kiderült, miért van a címben mozi meg családi örökség, csak odáig nem jutottam még el, hogy a szombat is kiderüljön. Kis felvezetés után, talán jön az is... De izgalmas lesz, megígérem. Hehe

Szóval látván, tudván azokat a dolgokat, melyek kis családomat érték a moziban (vagy amik a mozit érték a kis családom miatt, néézőpont kérdése, hehe), érdekes volt, amikor Edit után én is a mozis szakmában kötöttem ki. 1999. február 1-jén a kecskeméti Hollywood Multiplex (mely utána Palace Cinema, majd tavaly év végén, nem kis izgalmak közepette, Malom mozi lett) managere lettem.

Volt is izgalom, amikor szüleim először eljöttek, hogy megnézzék, hol dolgozom, mit csinálok, és ha már ott vannak egy vadiúj öttermes megagiga moziban, amilyen vidéken még egy sem volt, megnézzenek egy filmet. Az Anna és a király ment, Jodie Foster főszereplésével. Hosszú film, reklámmal, előzetesekkel együtt majd' három óra. Hát én minden másodpercét végig szorongtam. Hogy mikor szakad, áll meg, robban fel, ég le...

És semmi gond nem volt. Megnyugodtam.

Aztán, persze, az évek során nem egyszer sikerült olyanokat produkáltatni a mozival, ami akár személyemnek, a Csenki-örökségnek lehetett betudható, de megtanultam őket kezelni. Csak már a másik oldalon álltam. Tudjátok, mint Dióda a "Van egy rossz meg egy jó hírem..."-mel

A legnagyobb a Star Wars I. rész: Baljós árnyak volt, még az évben, 99-ben. Egy film, amit gyerekkorom óta imádtam, még pár százezer emberrel együtt, akik alig várták, hogy elkészüljön az első rész. És ez a mozi már teljesen más volt. Kényelmes fotelek, óriási vászon, légkondi...

És eljött a nagy nap. A forgalmazó nem engedte, hogy a filmet premier előtt játsszuk, így aztán cselhez folyamodtunk azért, hogy sok száz kecskeméti, és Kecskemét környéki ember úgy mehessen munkába 1999. szeptember 16-án (a hivatalos bemutató napján), hogy teli szájjal mesélhessék az élményt: ők, bizony, már látták a Star Wars legeslegelső részét, amiben Anakin még romlatlan kicsiny gyermek volt, és nem nagy, sötét mamlasz.

Az úgy volt, hogy szeptember 16-án, éjfél után egy perccel kezdtünk. Az még nem a nagy nap igazából, de már nem is premier előtt van. Özönöltek az emberek. Gyorsan kiderült, hogy nem férnek be egy terembe. De kettőbe se. Háromba, talán, Hát, legyen! - gondoltuk. Van egy interlock nevű találmány, melynek segítségével ugyanazt a kópiát egyszerre több teremben tudjuk vetíteni. Egyik gépből ki, másikba be, arról ki, a harmadikba be. Kígyózott a tekercs végig a gépházon. (És mindez, csak pár másodperc eltérést jelent egy-egy terem között, azaz, gyakorlatilag egyszerre látja mind a kb. 600 ember.)

Csak egy dolgot felejtettünk ki: hogy - friss mozi lévén - még soha nem próbáltuk ki, hogy valóban működik-e a dolog három gépnél is...

Hát gyorsan kiderült. Szept. 16. éjfél után egyetlen perccel. Hogy nem. Mert az automatika nem indította el a három gépet egyszerre. Ami, ugye, azt jelentette, hogy az egyik már lökte le, a másik még nem húzta meg (a 3. meg nem is tuda, miről van szó), a film meglazult, aztán megfeszült, aztán elszakadt. Nem egyszer, nem kétszer, de nagyon sokszor. Három gép, három gépész, nagy zaj a gépházban, és nekik, egymástól jó nagy távolságra, halál pontosan egyszerre kellett megnyomni az indítógombot a saját gépükön.

Körülbelül 30-35 perc után sikerült is. Addig lent?

Az első 5 perc halálos csend, aztán csendes mormogás, majd tapsvihar! Elkezdődött. Aztán megáll. És ez ismétlődött. Csak az indulás és megállások között egyre hangosabbak voltak. Persze nem titkoltuk előlük, hogy mi zajlik, de egyre fogyott a türelmük. Az első teremben ülőknek volt a legrosszabb, mert ők tapsolhattak a legtöbbet, ugyanis ők minden indulást láttak, mindannyiszor megdobbant a szívük, hogy igen!, kezdődik, aztán meg jött a keserűség. A másik két teremig el sem jutott. Ott csak a vászonvilágítás volt, meg a sejtés, mi zajolhat odafönn, a gépházban, meg odakinn (benn) az irodában. Megjegyzem, ezt onnan tudom olyan jól, hogy Edittel mi is nézőként vettünk (szó szerint, mert ezért még nekünk is kellett fizetnünk) részt. Persze lehúzódtam a székben, sunyi módon, és se azt nem árultam el, hogy én is mozis vagyok, se azt, hogy egy csenki... Aztán, kábé hajnali háromnegyed egykor, büszkén kihúztam magam (a sötétben, persze, csak óvatosan), hogy bizony, az, ahol most ennek élménynek a részesei lehetnek oly sokan, az én munkahelyem ám!

Foly. köv.! Aztán majdcsak eljutok oda, hogy miért éppen pont alaszka szombat...