Felhívott a kisfiam. Azt mondta, ha a telefon egy barlang lenne, bedobná a fogát, hogy én is megnézhessem. Mert kihúzta. Egyedül!

Az úgy történt, mesélte, hogy Jankával párnacsatáztunk, és a fehér széle beakadt a fogaim közé, és kimozgatta az egyiket. Én meg elmentem a fürdőszobába, és mozgatgattam, aztán kimentem anyáékhoz, és mondtam nekik, aztán néhányszor elmentem a fürdőszobába, és végül kijött.

Ez a 2, tejfoga Csonnak, ami kijött. Jankának hét éves korára már szinte az összes kiesett. Annyira ragaszkodnak hozzá a fogai, mint ő az anyukájához. Mondta is egyszer, ne haragudjak rá, ő nagyon szeret engem, de anyát sokkal jobban, és a szívében már nincs több hely. Nem haragudtam rá. Mindig látom rajta, meg persze Macán is, de Mac lénye teljesen más, az ő szívében mindenkinek egyformán jut hely, olyan "gyere világ keblemre" típus (mint az apja, mondja Edit, mikor felhívja a figyelmem rá, hogy nem kell mindekinek megnyílni), bizony hogy amikor nyugodtabb vagyok, és több időt töltünk együtt, nagyon jó barátok vagyunk. És akkor nem csak Mac bújik, és szeretget, hanem Cson is. És az jó. Nagyon jó!

  És mindezt - a fogkiesést -, szerencsére sikerült olyannyira időben produkálni, hogy a Fogtündér el tudott menni a Bambinibe, és vanni egy kis dobozos Lego Mars Mission-t, amit a fog helyére, de nem a szájba, persze, hanem a párna alá helyezhet, amikor éjfél után hazaér a moziból.