Na, pihentem egyet a reggeli sokk-közeli állapotra. Mert meg kell valljam, azért baromira féltem, hogy találnak valamit.

Sokszor elgondolkoztam,miért nem mennek az emberek időben az orvoshoz. Mert félnek. Nem az orvos, nem a kórházi légkör, hanem az addig ködös esti homályban osonó, settenkedő, addig felfedetlen tények riasztják őket. Hogy mi van, ha nem gyógyítható? És az ember attól beszrik, de nagyon.

És így telt az utóbbi három hetem. Nem mondtam ki, csak egyszerűen magamban féltem. Oszt milyen jó má az, amikor az embernek ideges lesz a gyomoridege?! És akkor minden pillanat feszültebb a kelleténél, és mindig ott a lőporszag a levegőben.

Amikor hazaértem, és túl voltam rajta valami olyan érzés volt, mintha fejbe vágtak volna. Le- és kimerültem, pedig nem csináltam semmit. Kóvályogtam kábán a házban, amikor kimozdítottak belőle, ingerülten reagáltam. El sem merem képzelni, mit érez ilyenkor az, akinek nem csak egy diétát javasolnak...

Éjszaka, amikor jöttem haza a moziból, a szakadó esőben, a sötét kocsiban - bal kezem a kormányon, jobb a kesztyűtartóban - túrtam a lemezeket, és vakon betettem egyet, hadd szóljon. Aztán ma reggel, hajnalban(?) is ezt hallgattam. (Meg persze a többi Pajor Tamás slágert.) Kicsit feldobott, és alám állt - ahogy Lovasi mondá.

Neurotic: Brék