Nem voltam jó passzban. Beültem, mert azt tudtam, hogy ez a Jim Carrey fel tud engem dobni. A feldobásról jut eszembe a bevitel. De nem kóla-kukorica fronton: főiskolás koromban Galla Miklós lépett fel egyik este a suliban. A műsor előtt kiment pisilni. Állt a piszoárnál, két oldalán két italos diákkal. Valószínűleg hangosabban akartak röhögni, mint a többiek, meg azokat a poénokat is érteni akarták, amiket mások nem, hát jó előre felkészültek. Így történhetett, hogy minden pénzüket piába fektették, azt meg magukba döntötték, mely által egy árva petákjuk sem maradt a belépőre.

Álltak, és könyörögve megszólították a művészt:
- Te, Miki! Vigyél már be bennünket!
- Nem megy - sóhajtott a GM49 egykori frontembere.
- De hát miért?
- Túl nehezek vagytok, fiúk.

Szóval, ezek után nem azt vártam Jim Carreytől, hogy majd elkap, megpörget a feje fölött, és felken a plafonra. Csak azt, hogy egy kis mosolyt csal az arcomra.

Jelentem, sikerült neki!

Mert az Igenember egy igen jó kis vígjáték lett, mely - ellentétben sok szakértő véleményével, hordoz magában olyan többletet, mely által kiemelkedik a szokásos, gumiarcával bohóckodós filmek közül, és - bár  nem éri el azt a komolysági mutatót, mely a Truman Show és az Ember a Holdon mélyén megbújik, azért inkább abba az irányba tart. És ez jó. Legalábbis annak, aki szereti, ha egy film szól is valamiről.

Mert a három éve nihillben élő ex-férj (Carl - Jim Carrey), aki jó eséllyel pályázik az ex-barát címre is (hiába volt csinos és kedves felesége, hiába vannak lelkes, vidám és kedves barátai és szomszédasszonya), mindenre nemet mond. Nem akar bulizni, nem akar munkahelyén előre lépni, nem akar tudomást venni arról, hogy van élet (nem csak a rock and roll-on túl). 

Rutinszerűen végzi munkáját, rutinszerűen nem veszi fel barátai telefonját, rutinszerűen áll ellen mindennek, ami kicsit is boldoggá tenné. Nem érzi jól magát ebben a helyzetben, csak elfogadja. Hogy neki ez jár. Barátai, akik folyamatosan kezdik türelmüket veszteni, ő meg őket, lassan feladják a küzdelmet. 

Míg egy napon fel nem bukkan egy rég nem látott ismerős, aki egy közösség tagja. Egy közösségé, akik mindenre igent mondanak! Valahogyan sikerül elrángatnia Carlt erre a szektaszerű gyűlésre, ahol a vezető - igen erőteljes ráhatással - ráveszi, mondjon igent az igenre! Vállaljon be mindent, csapjon vele a lecsóba, és megváltozik szaros kis élete!
Igeeeeeeeeeeeeeeeeeeeen! - adja meg magát Carl a sorsnak. Mely ekkor egyet fintorog: a szektavezető bejelenti, bizony, ettől kezdve, ha bármire nemet mond, meg lesz átkozva. 

És beindulnak az események...

Kalandok, bulik, nő, barátok, előlépés a munkahelyen, sok-sok pénz, koreai nyelvtanfolyam, pilótaképzés, gitározás...

Csak aztán kiderül, talán mégis van, amire kell tudni nemet mondani.

Kiváló történet(vezetés), fantasztikusan bájos hősnő (Zooey Deschanel), sokkal kevesebb gumipofás poén, de azok igen ütősek. És nem azokra alapoznak. Kedvencem a videotékában telefonálós, a redbull partys és a ragasztószalaggal fejet betekerős, a Harry Potter partsy, és nem írom a többit ide. R-go: jó szórakozás, és nagy tanulság, mi lehet az emberből, ha elhagyja magát (ezáltal mások meg őt), hogyan lehet ebből kilábalni, illetve hogyan lehet(ne) jól belebukni.

Felpörögtam hát, és úgy jöttem ki a filmről (miután jól magamra ismertem néhol), hogy én, biz' elkezdem az igenmondást.
Kiléptem az utcára, és mellém lépett egy krisnás lány, adnék esetleg egy kis hozzájárulást...

Mondtam, ne haragudj, nagyon rohanok.

Aztán hazafelé majdnem karamboloztam.

Hú, beijedtem ám! Otthon Edit megkérdezte, elmegyek-e vele holnap Szegedre, a Belvárosi moziba, ahol átadják a digitális termet, és a háromdés U2 koncertfilmet nyomják. Kicsit (de csak nagyon kicsit) elgondolkoztam, magamba néztem, és rávágtam: Igen!