Miután végeztem ott, ahol végeznem kellett, elmentem a megmaradt mukahelyemre, a moziba. Csak most nem dolgozni. Lazulni. Úgy ment el az egész napom, hogy ténferegtem, kódorogtam, szédelegtem, lődörögtem. Meg támolyogtam. Mint Szörnyeteg Lajos a Négyszögletű kerek erdő tisztásán. Nem tudtam mit kezdeni a felszabadult időmmel.

Jankát elvittem az iskolába, elintéztem a dolgaimat, haza meg nem akartam menni. Zsebemet már nem húzta a Nokia E90-es kommunikátor, vállam nem fájt a jó öreg laptop táskájának pántjától. Megszabadultam tőlük.

Így aztán, mint oly sok ember, kiszámítottam, hogy ha bemegyek, épp időben jövök ki. És akkor már indulhatunk is mindannyian haza.

Beültem hát az új Jim Carrey filmre. Az igenember, mondhat nekem bárki bármit, egy nagyon jó kis film lett. És igen, van mondanivalója. És igen jókat röhögtem rajta. (Mondjuk, jó szégyellősek lehettek a teremben ülők, mert ők nem nagyon kacarásztak.) Nemsoká jövök a véleményemmel. Addig nézzétek meg, hogy tudjunk róla vitatkozni!