No, végre teccettem találni az ünnepi filmkínálatban egyet, ami szívemnek oly kedves. Vessetek meg érte, nevessetek ki, de én a Baz Luhrman-féle Rómeó és Júliát bárhányszor képes vagyok tátott szájjal és homályos tekinettel végig nézni.
Első élményem Edit (aki, mint már említettem, az én életem párája, gyermekeim fantazstikus anyukája) mozijában (kecskeméti Otthon mozi) néztem meg. Kétszer. Meghat(ároz)ó volt, bár bevallom, az első nézéskor még felmerült bennem, hogy lehet, a vége mégis hepiend lesz, mert mégis csak azok az amerikaiak nem szeretik a szomorú véget, ellenben velünk, európaiakkal, akik - bár nem szeretjük - megtanultuk elfogadni, ezáltal mi már nem lepődünk meg azon. De mi lenne, ha - még ha a vég rossz is - nem kellene addig szenvednünk. Éreznénk jól magunkat, aztán a végén megadnánk magunkat a sorsnak. Okés, hogy a végén nincs hepiend, megszoktuk, de legalább addig is...