Fura érzés, amikor az ember felnő, gyerekei lesznek, és karácsony táján feleségével elindul, hogy Jézuskát játszva, szupertitkos, nullanullahetest, csárli angyalait és mindenféle édzsenteket, megszégyenítő módszerekkel becserkéssze azokat a tárgyakat, melyeket majd a csillogó karácsonyfa alá csempésznek. Utóbbi kivitelezéséhez még jobban kifinomult, megmunkált, kidolgozott terv szükségeltetik.
 

Gondolná az ember. De nem.
 

Mert azt megoldani logisztikailag, hogy az ugrásra készen feszülő izmok mennyei pengésének zenei kíséretében az ajtókat, ablakokat, kéménylyukat, minden rést serényen figyelő szempárokat kijátssza, szinte lehetetlennek tűnik. Anya csomagol (persze, előtte megkeresi a kiválóan elrejtett, egyelőre pőre, ajándékokat, ami nem egyszerű, mert úgy kellett őket eldugni, hogy az senki ne találja meg,. mely által maga az eldugó is elbizonytalanodik a holvannakokat illetően) , apa őrt áll, ül, fekszik (az adott, pillanatonként változó szituációk, gyermeki lerohanások, kirohanások, beakarnirohanások függvényében) az ajtó előtt. És figyel. És nem enged. Be a szobába. Senkit. Aztán helycsere, mert azért csak anyának is fel kell bukkannia, másrészt mert az őrségben lévő apa is szeretné kivenni a részét az ajándékozásból (nem szeretne úgy járni, mint tavaly, amikor új házba költöztek, és anya boldogan sóhajtott, hogy hú, de klassz, ez a mi karácsonyi ajándékunk, jujj, be szép és csodálatos, és - mivel 20 évre előre kiköltekeztünk, meg amúgy is -, ne vegyünk egymásnak ajándékot, mert itt van ez nekünk, és az a szerencsétlen hiszékeny úr (én) be is dől ennek, így aztán nagyokat nyelve, vöröslő arccal csomagolja ki azt az írógépmatuzsálemet, melyet még nyáron nézett ki magának egy messzi városban, hogy deszép, dejó, volna, egyszer, és most ott fekszik (működőképesen) a fa alatt, ugyanúgy néz ki, mint a hobólemezen (Oly sokáig voltunk lenn), és mi ez, ha nem egy státuszszimbóleum, és nagyon boldog, lenne, ha az ő Jézuskája hozott volna valami értékelhető dolgot, de nem, így aztán zavarban van, izzó arcát dugná a hóba, sűrűn hajtogatja, hogy jézusmária, és nagyon-nagyon szégyelli magát), így ő is beveszi magát a szobába, míg anya, akinek szerepe már jóval összetettebb, mint egy szimpla őré, hiszen őrt áll, figyel, miközben süt, főz, takarít, mosolyokat rajzol az arcokra és szaloncukor maradékokat töröl le onnan, irányítja a karácsonyfa feldíszülését.
 

Szóval ez - minden bonyolultságával együtt - sokkal egyszerűbb, mint az, hogy megszerezzék a kiszemelt ajándékot, melyet nem cipeltek magukkal, míg azt nézték, találnak-e örömszerzősebbet, és miután nem találtak, és visszamentek, egy - szintén Jézuskát játszó - anyuka éppen azt nézte ki magának (illetve gyermekének, hehe)- És csak az az egy volt belőle! És ő már irányul is el vele. :(
Ők ketten meg néznek utána bánatos szemmel, és egy valami nyugtatja őket: nem a pénztár felé indult! Állnak hát ők ketten, reménykednek, suttognak, hogy meg ne zavarják a gondolkozásban. És lőn! Visszatér, leteszi a lába elé, és tovább nézelődik. Még nem biztos benne, ellentétben anyával és apával. Akik AZT szeretnék nagyon megvenni. Amit ő nem biztos. Forog hát az agy, kattognak a kerekek. És elkezdenek beszélgetni. Először csak ők ketten. És közben kerekedő szemeket meregetnek a tornyosuló játékokra. Hogy hú, az ott fenn, milyen csudajó! Hogy ó, az ott lent még annál is kafább. Mert hosszabb a pályája. Meg még világít is mindkét autó. És uff, de nehéz a doboza, ebben aztán van ám anyag! És ez itt fejmagasságban, na, ennek aztán örülnének a gyerekek! Apa még segít is a majdnemazőajándékukatmegvevő néninek, hogy előkeveredjen a félig a fejére boruló dobozok alól. Elvesz, letesz, levesz, félretesz, mutat, segít értelmezni és csodálkozni. Miközben feleségével együtt abban reménykedik, hogy idővel a feledés homályába vész a legelső kiválasztott, a szpídréször totálturbó autópálya.
 

A hölgy jól dönt, nagy doboz esik le a rakás tetejéről, és nagy kő az ő szívükről. Megvan! - kacsintanak egymásra boldogan, felkapják a dobozt, és a pénztár felé lépkednek szélsebesen. Kilépnek az áruházból, homlokukra fagy a verejték, és nyugtázzák, az idén időben sikerült mindkét babának az ajándékokat beszerezni. Már alig van valami hátra. Fa, hal, üdítő, tészta, husik, zöldségek, szaloncukor, egy-két új dísz, bájgli, ajándék a mamának, mamának, papának, tesóknak...
 

Titkosügynöknek álcázott Jézuskáink elindulnak az autó felé, miközben jobbra-balra sandítanak, bokrok mögé búnak, hömpölygő emberáradatban vegyülnek, mert ugyanis sosenem lehet tudni, nem futnak-e össze egy-két ismerős gyerekkel (osztálytárs, barát, barátnő), akik másnap boldogan újságolják, láttuk ám anyukádékat. Hú, te, hogy mekkora nagy szpídrészörös versenyautó-pálya volt náluk! És mennyi táska! Épp az óraboltból jöttek ki, amikor kiesett az egyikből egy ágaskodó lovacska, és...