Nem hinné az ember, hogy a mai, íméles, interneteskapcsolathálózatépítős korban - hiába a karácsonyi zsongás - még el lehet tölteni majdnem negyven percet egyetlen postai sorban állással.
Pedig lehet.
Az úgy történt, hogy elmentem a postára. Boríték megcímezve, tértivevényes (mekkora egy hülye szó) és ajánlós szelvény kitöltve, felmértem, az egytől hétig ablakok előtt kígyózó sokrok melyikébe álljak. Egyik sorban olyanokat láttam, akik sok-sok levelet, csekket, egyebet tartanak a kezükben. A másikban az idős nékikék száma volt nagy, a harmadikban baromi sokan álltak...
Kinéztem magamnak egy szimpatikus sort. (Nem volt könnyű, de hát dönteni kellett.) Saját tapasztaltból és mások tapasztalatából tudom, hogy az ember százból százszor rosszul dönt, ha beáll egy sorba. Mert a másik mindig gyorsabban halad. Mire az ember végez, amazok már megvacsoráztak, megfürdették a gyereket, berúgtak (sőt már) józanodnak a buliban...
 

Nos. Beálltam a sorba. Előttem öten. Az ablaknál álló pár perc után végzett. És akkor... Odaállt egy fiatal nő a helyére. Öt perc, tíz perc, sok perc. Nem mozdult. Néztük a hátát. Előttem három férfi, mögöttem egyre hosszabb, sziszegő sor.
 

Először arra gondoltam, milyen vicces lenne legközelebb, ha az ember hozna egy vastag köteg borítékot, meg mindenféle - látszólag feladni kívánt - papírt, miközben a zsebében csak egyetlen boríték lapulna, mely arra vár, hogy a postagalamb tovaröpítse. Csak én tudnám, hogy az ablaknál állás rövid lesz, de míg oda kerülnék, hallgatnám, hogyan reagálnak az emberek arra a tényre, hogy erre a bunkóra aztán tutti, hogy nagyon sokat kell várni.
 

Hát, erre aztán nem volt szükség. Sőt! Húsz perc után már ott tartottam, hogy látványosan lengettem az egyetlen borítékomat, mert a mögöttem álló tömeg egyre jobban hörgött. Hogy az a szerencsétlen fiatal nő ott az ablaknál mit kapott... Te jó ég!
 

Anyukája egyfolytában csuklott (anyázás), miközben lányának húsa folyamatosan bomlott le csontjáról (rohaggymegezés), és a nyakán, a feje helyén egyszercsak egy olyan testrész nőtt, amin ülni szoktunk. IQ-ja meg egyre csökkent. Mert ez a buta picsa - idézet az egyik mögöttem állótól -biztosan ki sem töltötte a kellő papírokat, vagy ha igen tutti, hogy rosszul, és most ott körmöl, meg még telefonál is, mert úgy látszik, még a címet is elfelejtette.
 

Aztán, mintegy harminc perc elteltével, megcsörrent a visszajáró. Egyeket léptünk előre, ő meg odament az egyik asztalhoz, kitöltött egy papírt, és beállt mögénk a sorba.
 

Sajnáltam szegényt. Különösen akkor éreztem át helyzetét, amikor már én is az ablaknál álltam. Kedvesen mosolygott a postáskisasszony, és azt mondta, hát, ez a tértivevényes, biz' rosszul vagyon kitöltve. Hú, mondom, akkor inkább nem kérem úgy. Csak ajánlva. Mire ő, tényleg nagyon kedvesen, felajánlotta, hogy kitölti gyorsan. Könyörögtem neki, verejtékcseppek jelentek meg homlokomon, ne-ne-ne, kérleltem. Hiszen ő nem hallgatta a mögöttem, megvadult, fel-felhorkanó, sziszegő hordát, melynek egyes felbőszült tagjai néha kitörtek, előre rohantak, és minden kezet megnéztek (minden kezed nehéz? hehe), hogy mit, mennyit tart benne, mennyit kell vajon rá várni, érdemes-e elkezdeni már jóelőre szidni az annyáját, rohasztani a húsát, segget növeszteni a nyakára...
 

Szóval könyörögtem neki, kérleltem, néztem rá boci szemekkel (legalábbis úgy akartam), amikor láttam, hogy hajthatatlan, és kedves és mindenárom segítőkész, mondtam neki, akkor majd takarom, hogy ne lássák, mit művel. És mindez mire volt jó részemről? Arra, hogy szegénykémet elérte az őrjöngő horda bűzös lehellete, és annyira igyekezett, hogy elrontotta. ELRONTOTTA! Mosolygott, újra kezdte. Az idő múlt. Befejezte.
 

Hát akkor már folyt rólam a víz. Lázasnak éreztem magam. Szívem hevesen vert, lábaim megbicsaklottak. Meg- és elköszöntem, de nem mertem hátranézni. Úgy sunnyogtam ki a postáról, mint aki hat százhatos plazmatévét meg másfél mázsa grillcsirkét (a hozzá való étkezőgarnitúrával) próbál meg kicsempészni egy bevásárlóközpontból a kabátja alatt.
 

Amikor kint, már biztonságban éreztem magam (kétszázzal cikázó autók között csukott szemmel hátrafelé a bazi nagy ködben egy görkori alá helyezett gördeszkán állva), mertem belegondolni: mi lesz akkor, ha egyszer csak az ablakok sorra bezárulnak, és azt mondják a bentmaradottaknak: Sajnáljuk, de a posta bezárt. Legyenek szívesek holnap reggel visszajönni...