Jelet kaptam. De nem az Égiek küldték, hanem az egyik szomszéd. Illetve nem is küldte, csak engedte. Ki. Az a kuvra kutyát. Hogy kijöjjön, és felborítsa az utcára hajnali elszállítás céljából éjszaka kihúzott, jól megtömött kukánkat. Kiborultam én is, mint a kuka, amikor megláttam, hogy a dög az összes bezsákolt szemetünket szétcincálta, és amennyire lehetett, szét is túrta.
 

Az összeset visszalapátoltam, miközben a szél fútta messze, még messzebb, és egyre messzebb a zacsikat, papírzsepiket, egyebeket, én meg kapkodtam utánuk, tapostam rájuk, hogy maradásra bírjam őket.
 

Mikor elkészültem, jött a gondolat az agyamba az említett intő jel témakörében:
 

Valószínűleg nem spórolunk eléggé ezekben az ínséges időkben, ha az a kibaszott csúnya kutya kiszagolt benne valami értékes maradékot, amit mi kidobtunk.
 

S.P.Ó.R. indul! - kiáltottam fel reggel.
 

Első lépésként mutatóujjam végét benyálazva összeszedegettem az asztalterítőről reggeli utáni morzsákat, nyelvemre helyeztem, és benyeltem.
Második lépésként, mielőtt újabb, morzsolódós kenyérszeletet vettem volna magamhoz, elolvastam a reggeli híreket a válságról, a kirúgásokról, az árfolyamokról, és már nem is voltam éhes. Elment az étvágyam, mint szomszéd kutya kukaborigatás után.