Képregény. Onnan jutott eszembe, hogy hétvégén leszedtük. Szerintem jól érezte magát nálunk. Mi is nagyon szerettük. Mert imádjuk a karácsonyt. Az év legnyugisabb pillanatait éljük át abban a pár napban. Annyira jó és szép, hogy még az sem ronthatja el, hogy már vagy 10 éve, minden december 25-én mozis vagyok.)
Ha tudnám, hogyan kell a képeket szépen elrendezni, bizisten, megtenném. De képtelenségnek tűnik, hogy képes lennék rá...
Megvolt az őzfőző verseny. A kecskeméti sajtó képviselői (akik számítanak) mind ott voltak. Volt sok főző, néhány őző. Utóbbiaknak már az eleje felé összeakadozott a nyelve, kis gondolkodás, kis ööőzés után jöttek csak a szavak. Aztán következett az értelmezésük. A hallgató részéről. Mert tényleg volt bor, pálinka, sör... ahogy Saci megígérte. Zsuzsi Istvánja, aki profi szakács, mielőtt munkába ment, beállította nekünk a mennyiséget, előkészítette, bográcsba rakta, aztán elment dolgozni. Mi meg maradtunk, de az biztos, hogy nélkülünk nem lett volna teljes a siker. Égés lett volna. Leégés, odaégés. Kavartuk, raktuk bele a dolgokat, ízlelgettük, ízesítettük... És végül különdíjasak lettünk az őzraguval! Volt benne őz, fűszerek, zöldségek, gomba, narancshéj, aszalt szilva is. Egyéb részleteket nem árulhatok el. De nagyon finom lett, az biztos.
Volt csapat- és kapcsolatépítés rendesen. Szerencsére a kezdeti boros tea egy az öthöz arányán idővel változtattunk. Én annyira, hogy kihagytam belőle a teát, és a felszabaduló helyet borral pótoltam. Mondtam Sacinak, én annyi teát amennyit az első fél órában benyakaltam azzal a kicsipici borocskával, egy hét alatt nem iszom. Aztán a kapcsolatépítés keretében nem a szomszédok főztjét kóstolgattam, hanem az innivalóikat.
Szerencsére előbb véget ért a rendezvény, mielőtt a hangulat a tetőpontjára hány. Így aztán még nagyjából normális állapotban estem be az ágyba délután négy körül.
De aztán magamhoz tértem ám a magyar-norvég kézimeccs második félidejének elejére. És ott is győztünk!
Micsoda sikeres egy nap volt ez a mai, kérem szépen!
Őzfőző versenyre vagyunk ma hivatalosak. Lassan indulok. És gyorsan megyek. Legalábbis amennyire a buszonkilences sofőrje tolja a nagy vasnak. Büszkén vállalom, hogy kedvet kaptam az eseményhez, a saját estes ajánlómtól, hehe. Meg, főként, Saci invitálásától. Aki azt ígérte, lesz pálinka és forralt bor is...
Ezt írtam:
Itt van az őz, itt van újra! Ami megfogott ebben a témában, az nem más, mint a nevezési díj. 5000 Ft. Elsőre sok? És ha azt is elárulom, hogy ezért a versenyzők 2 kg ellenőrzött minőségű őzhúst és egy darab sörpadgarnitúrát kapnak?
Na, ugye, hogy megéri! Mondjuk, arról nem szól a fáma, hogy aki haza is akarja vinni a sörpadját, azt levadásszák-e a biztonságiak… De hogy jó móka lesz, az biztos! Mármint nem a háton sörpaddal menekülés, mint főműsorszám. Hanem a főzőverseny.
Nevezhetnek baráti társaságok, munkahelyi csapatok, amatőr és profi szakácsok egyaránt. A XXI. Horgász és Vadász Napok egyik neves programja ez, ahol még a Walesi bárdok is dalra fakadnának. Azt hiszem, őzelítőnek ennyi elég is.
Itt van szépen:
Amikor az ember kora reggel kocsiba vágja magát (és családját), hogy munkába és iskolába rohanjon, aztán megáll, hogy felesége a pékségből reggelit, tízórait, ozsonnyát vásároljon, jól teszi, ha keres valami jók kis, alkalomhoz illő zenét. És aki keres, talál is. Legyen Kispál, legyen Etetés. Csak hogy megfelelő lelkiállapotban találja a felkelő nap. Meg, hogy azért azok a gyerekek is fel legyenek készítve a kemény életre. Mert ha ők is a Felkelő Nap házán nőnek fel, milyen lesz nekik a lelkük... Hogyan küzdenek meg az élettel? Szóval elindítja a zenét, aztán a kocsit. És énekel. Lélekölőt, de nem diadalt. Viadalt. Via dal!
Addig, míg tündéri lelkületű kicsi lánya fel nem sóhajt: - Lehet a High School Musicalt hallgatni?
- Ám legyen! - sóhajt hősünk, megadván magát. - Jó, és megkeresed a kedvenc számomat? És teker, teker, és teker... 1, 2, 3, ..., 15, 16, ..., 22, 23... és nincs meg. De hallgatja Gabriellát és Troy Boltont, amint belekezdenek, átlépik, éneklik, folytatnák, de nem, jön a következő és a következő rövidéletű bejátszás, míg aztán egyszer csak úgy döntenek, no, ebből elég, jöjjön a következő, mindegy mi az. És jön! És hősünk a suliig annyira immúnissá válik a finom zajra, hogy észre sem veszi, hogy amikor a gyerekek már kiszálltak, elfelejtett zenét cserélni. Még jó, hogy ott ül mellette a felesége, így nem tekeri fel reflexből a volumét... Micsoda röhögés lenne a körúton!
Utolsó kommentek