Igen, ma végre igazából apának éreztem magam! Fantasztikus érzés volt, amikor kicsi fiam este felhívott, és boldogan csengő hangján azt csilingelte: "Apa, köszönöm szépen, hogy megcsináltad a biciklit. Nagy jó. Olyan jó kemény a gumija, és nagyon jól gurul. Képzeld, tekerés nélkül elgurultam egészen Mariannék házának sarkától Mátéék volt házának garázsáig. Mondtam is a biciklinek, hát, ez már azért túlzás."

11 órával korábban:

Visszaértem a buszmegállóból. mert elvittem mamit, aki babavigyázó volt nálunk, mert mi Edittel nem túl sok (értsd: rettenetesen keveset) voltunk otthon. Akkor is csak későtől koránig. Ők meg elindultak az isibe. Fél órán belülre terveztem magam is az otthon keserű elhagyását, ám mikor Cson beszállt a kocsiba, mosolyogva rám nézett, azokkal a csuda csillogó szemeivel, és azt mondta: "Apa, ugye ma beragasztod a biciklimen a lyukat?" És én nem mérlegeltem. Nem agyaltam azon, hogy hú, akkor későn érek oda, ahova, csak egy dolog kattogott az agyban, de főképp a szívben. Addig el nem indulok, míg be nem ragasztom azt a fránya lukas gumit! (Tudom, másnak nem nagy dolog ez, és lehet, hogy csak egy pillanat az egész, de nekem, az antitechnikus csávóapának, már a rákészülés is kész rémálom, nemhogy maga a csinálás. Bármi csinálása, de nem tartozik ide a megállás nélküli írás és beszélés, az olvasás, a filmnézés, a sütés-főzés, a netszörfing. De ha csavarhúzót, kalapácsot, villáskulcsot kell kézbe venni valamicsinálás céljából, hát akkor megremeg a térd, gyöngyöz a homlok, elborul a tekintet...

De ma reggel, sietős dolgoznimenés helyett a (remegős) sarkamra álltam! Kiszedtem a kereket, külső alól a belsőt (két kanállal, ahogy gyerekkoromban láttam, amikor nagypapámmal, apukámmal csináltuk), megkerestem a lyukat, kinyitottam a javítószettet, dörzsöltem, ragasztottam, vártam, izgultam (más nyilván ennyin azért nem, de én én vagyok, aki ilyen típusú), külső alá a belső vissza, pumpálás, kerékvisszarakás. Pörög, forog, szuper! Aztán megláttam a földön heverő támasztókart, melyet illett volna a bal oldalra feltenni, mielőtt meghúzom az anyát. Csapás a fejre homloktájba, bicó is fejre, újra. Szétcsavar, alátesz, visszacsavar. Nem forog. Lazítás. Forog. Húzás. Nem forog. Patkófék illetlen rángatása jobbról, hátha ő a hibás. Nem. Patkófék illetlen rángatása balról, hátha ő a hibás. Nem. Agy kattog. A keréké nem.

Balra el. Függöny mögül sziszegő káromkodásmorzsákat visz a szellő a színpadra, türelmetlen csapkodás hangjai szűrődnek át. A közönséges tombol! Főhős újra a kínpadra... Kiköpködte magából dühét, ismét mosolyog. Nem teher ez, öröm. Hogy gyermekének boldogságot okoz. És nem csalódást. És akkor, mint egy varázsütésre, nyolc húzás balról, tíz jobból, a kerék középre áll, és úgy pörög, mint aki abba se akarja hagyni! Már látja maga előtt kisfia csillogó tekintetét, amikor meglátja a meggyógyított kerékpárt.

Öt nappal korábban:

A Cs. család (a szélesebb körű) elhatározta, összedobja a pénzt, és vesznek Jankának is, Csoninak is egy-egy klassz bicklit. Mert rettenetesen kinőtték a másikat. Ám ráérés hiányában a gondolatot nagyon sokáig nem követte tett. Aztán egy pénteki napon összejött. Kinézték, kipróbálták, tetszett nagyon. Én meg közben, emlékezvén a legutóbbi, Editnek való kerékpárvásárlásra, amikor én tekertem haza Heténybe éjfél és munka után, azon agyaltam, hogy tekerek haza két huszonnégyes keróval...

De azon a napon nem dolgoztam éjszakáig. Edit igen. Agyalás, hogy hova fér be ótókánkba két bicaj, két gyerek, egy apa, de mamát se hagyják ott a buszmegállóban, aki azidőtájt volt érkezőben, hogy az elkövetkezendő öt napban a két gyerek ne egyedül legyen otthon (anya-papa munkaintenzitásának okán).

Egyik majdnem simán befért hátra. Csak az egyik kereket kellett kiszedni, meg a kormányt eltekerni. Kicsit kilógott, de lekötöttük a fedelet. Már csak egy bicó, két gyerek és két felnőtt helyét kellett megoldani. Mama helyét lestipisopiztuk az anyósülésen, így adott volt, hogy a két üléssor közé ugrik be a bringa. Aha, ha befér... Egyik kerék ki, kormány elteker, darabbicó be. De hova fér a két gyerek? Megoldottuk. A kényelmetlenséget feledtette, hogy hazaérkezés után a megújult géppark tagjaival száguldozhatnak.

És lőn! Hazaérkezés, összerakás, száguldozás. Jan épp kicsit nyafogó volt, de Cson annyira élvezte a biciklizést, mint még soha! Ám kábé 20 perc után a hátsó kerékbe egy tüske fúrodott, mely által az abban a pillanatban lelapult. Cson szomorú volt, apa az apaféle pechszériát emlegette, hogy jajj, a gyereke is örökölte.

Aztán másnap anya fényt derített a tüske eredetére. Kiderült, Cson áthajtott egy japánbirs bokron...