Azért csinálnak az amerikaiak bazi hosszú filmeket, hogy amikor az alkotók, mint vendégek megjelennek egy városban az új filmjük (a bazi hosszú) díszelőadásán, és a sajtó meg a közönség nézi, mit gyártottak, ők közben elmehessenek egy klassz étterembe, és nyugodtan meg tudjanak vacsorázni a házigazda mozi képviselőjével...

 Hát a magyar filmeknél ez a tendencia még nem fellelhető. Így történhetett, hogy én lettem a magyar színészek, rendezők, vágók, operatőrök, gyártásvezetők futtatója. (Röviden: én kísértem el őket a vacsorára, míg a díszelőadás filmvetítős része zajlott.) Mert Kabay Barnáékat is sikerült megfuttatnom a Szuperbojz közönségtalálkozója előtt. (Csak zárójelben jegyzem meg, mert igen kedves emberek, hogy azért egy ilyen rettenetesen rossz film után, mint a Szuperbojz, nem biztos, hogy nem az ellenkező irányba kellett volna irányítani a moziba való visszatérés helyett)

Legutóbbi futtatásom már tapasztalatból adódott. Tudtam, hogy a Köntörfalak nem túl hosszú (másfél órás sincs) film, így, amikor a 18-tól 19-ig tartó sajtós interjúzás, fotózás, fagatás 19.20-kor még nem ért véget, éreztem, hogy késni fogunk a Kecskeméti Csárdában elköltendő - 19 órától betervezett - vacsoráról. És ha késünk odafelé, vissza aztán biztosan tempósan kell közlekedni.

Mondjuk, gyalog, piros lámpás gyalogátkelővel együtt sincs 5 percnél messzebb a Kecskeméti Csárda a Malomtól (és ugyanúgy vissza). A lényeg, amikor a Kabay szuperbojzzal és szupergörlzzel még csak a vacsora utáni kávét rendeltük, amikor csörgött a telefonom. Egyszerre hárman kerestek. A mozivezető, a supervisor és a gépész. "Hol vagytok, vége a filmnek, kezdődik a közönségtalálkozó." És mivel közönség volt, vendégek meg nem, legalábbis a teremben nem, de még a mozi, sőt a Malom Központ közelében sem, a találkozás nem tűnt túl valószínűnek. Kávé behörp, kabát felkap, tempó dzsusztó, feszesen! És lihegve, hátsó járatokon rohanva fel a harmadikra...

Na, most, amikor Dyga Zsombor, Tompos Kátya, Rába Roland, Marosi Gábor és Czakó Judit volt a vendég (Köntörfalak), már amikor leültünk, és kihozták a vaskos könyvnek is beillő gyönyörűségekkel teleírt étlapot, tudtam, hogy nem lesz egyszerű a feladat. Hogy, tudniillik, időben visszaérjünk. Mert rajtam kívül senki nem ismerte a tartalmát (én igen, de még nekem is okozott kellemes meglepetést némely étek), így mire mindenki rendelt, 40, azaz negyven percünk volt, hogy megegyük az egyébként hatalmas adagokat. Amikor kihozták - és nagyon gyorsak voltak, de a minőség nem szenvedett csorbát a sebesség oltárán - javasoltam a pincérnek, készítsék elő a csomagoláshoz a dobozokat. Teltház volt, mindenki mindent megtett értünk, szegény pincérek mégis úgy érezték, hogy miattuk van a mi kapkodásunk. Pedig nem is. Nyugtattuk őket, nem rejtuk múlik, hogy mi egy embert - a csomaghordót - hátrahagyva tempósan távozzunk.

És rekordidőt futottunk! Mire a film véget ért, alkotóink már a teremben várták a villanykapcsolást.

Elképzeltem, de nem akkor, mert akkor nagyon nem volt arra időm, meg nem is másnap, mert akkor sem, hanem ma, de nem azért, mert ma annyira ráértem, hogy milyen lenne, ha a Szindbád stábját vinném vacsorára, és Latinovits még szürcsölgetné komótosan a velőt, amikor a közönség már morogva írja otthonról a felháborodott méleket, hogy a meghirdetett közönségtalálkozón nem jelentek meg a művészek...