Olyan jó volt, újra bizseregtem, végre azt éreztem, nem csak a winchesternek írok. (No nem úgy, ahogy Hrutka Robi Jamie Whincesternek, hehe) Kétszer is ám! Interjúztam először Sacival, aki az én estes főnökasszonyom volt vala, majd' három évig (békében, barátságban váltunk el akkor, amikor elkezdődött az, amitől aztán barátságtalanul váltam, tunk, tak el) mi sem bizonyítja jobban, mint hogy néha megkérdezi, megírnék-e valamit a Kecskeméti Estbe, én meg vigyorogva mondok igent... Mert sok szép emlék köt oda, hozzájuk, és egyébként is, imádok néha megjelenni. Újra. És újra. Illetve nem én, a csenki, hanem a szavaim, amiket én gyúrogatok, nyújtogatok, csomózgatok, bogozgatok, földhöz vágok, majd bocsánatért esdekelve szedem össze a szőnyegről, simogatom, puszilgatom, becézgetem őket, egymáshoz hajigálom, ütöm, vágom, rúgom, szétmorzsolom, ujjaim közt peregnek, mint az idő, meg a pénz, az idő meg pénz, de az nem tartozik most ide, önálló életet kelnek (lásd kilenc szóval ezelőtt), barátságosan vállon veregetik egymást, vagy éppen egyik jól szájba veri a másikat, birkóznak és ölelkeznek, felrepülnek és lezuhannak, aztán egymásba kapaszkodnak, ahányan csak vannak, mint násznép a lakodalomban vonatozáskor, és hullámzik az egész, mint a tenger, néha háborog, néha csendesen mossa a partot, néha odacsap egyik pillanatról a másikra, beterít és kiterít, hűsít vagy fullaszt, megédesít vagy mar, de ez a tenger olyan, hogy elég egy cseppet kivenni belőle, és már nem is tenger, csak egy tócsa, nem nagyobb, mint amit az ember a két szeméből egyszerre kisír, aztán a Napnak nem is kell azon dolgoznia, hogy szívószál sugaraival felszippantsa, mert már nincs is mit, így tűnik el, ha csak egyetlen szót is kivesz belőle valaki.

És akkor elmentem a kecskeméti Wakeparkba, és interjút készítettem Jelisztratov Szergejjel. Már a felkéréskor tudtam, hogy nagyszerű élményben lesz részem, hiszen ez a Szergej nem más, mint gyermekkorom kedvenc filmjeinek nagytesója (aki most, 51 évesen az ország egyik legjobb wakeboard és vízisí oktatója). Az öreg bánya titka, a Pacok az ördögmotoros (a tetovált MZ-vel, bár Szergej állítja, az egy chopper volt), az Utánam srácok... Nincs olyan az én korosztályomban, aki ne szerette volna.

Nem egy mélyinterjú, igazából egy PR, de jól esett. A hangulata volt fantasztikus, ahogy ott ültünk a vízparton a kényelmes fotelekben, mellettünk csúsztak, hömpölyögtették a vizet, és a Nap vigyorgott ránk, mi meg beszélgettünk. Kötetlenül, jókedvűen. Itt olvasható, ha valakit érdekelne.