Kis túlzással, persze. Szóval ott tartunk, hogy egyre jobban berezeltem, még a végén én leszek Pisti kandúr legjobb barátja. Mert a családom azon része, konkréten mindhárman, akik Füsti Pisti jarongjai (értsd: rajongói, tessék megkeresni egy korábbi bejegyzést, ahol ezt megmagyarázom, de ha nem, és lesz időm, majd idelinkelem, nem linkelek, tényleg, majd, egyszer), szóval a jarongokkal (Janka, Csongi, Edit) ellentétben én otthon töltöttem az utóbbi két napot, melynek az lett a következménye, hogy ez a macska teljesen hozzám ragaszkodott... Amikor hazajöttek hétfőn, rohantak Pistihez, mérgesen nevezve, A Pistához, ez arról jutott eszembe, hogy boldogult kölyökkutya koromban - ezt nem én találtam ám ki, hanem Dylan Thomas, lásd: Az író arcképe kölyökkutya korából, ami azért nagyon kedves, vidám kis regény ahhoz képest, ami A csontnak partjai című verses válogatásból sugárzik, mindegy, lassan belegabalyodok, mint bolond macska a fonalgombolyagba, szóval volt nekünk egy szomszéd asszonyunk (anyukáméknak még most is van, mert ők azóta is ott laknak), a Kati néni. Volt neki egy fia, a fiának meg egy német juhász kutyája. Nándikának hívták. A kutyát. De csak akkor, amikor rendesen viselkedett. Amikor nem annyira sikerült neki, akkor fokozódott a feszültség, komolyodott a neve:

Nándika, Nándikácska, gyeregyereide, gyere, no, Nándika, Nándika! Nándi (keményen)! Nándor! Jössz ide azonnal! Nándor, az anyádúristenit, te rohadt jószág, jössz ide azonnal... Olyankor mindig elképzeltem, mi lenne, ha valami becézhető neve lenne neki. Mint a Pisti, ugye. Pistike, Pistu, Isti, Istike, Sztivi, Szteven, Pityu, István, István, az anyádúriskoláját... Hogy akkor Kati néni egész napokat tölthetna el azzal, hogy enni hívja a kutyát. Heti egyszeri (h)idegétkezés. Elkezdődik a hívogatás a hét elején, aztán hét végére elfogy minden becéző szó, és akkor, ha még nem halt éhen a Nándi, és Kati néni se kapott agyvérzést, jöhet a jól megérdemelt etetés.

Jut eszembe, van nekem egy barátom Kecelen, aki István, mindenkinek csak Isti, kivéve a feleségét, amikor épp haragszik rá, és általában haragszik rá valamiért, pedig Isti olyan igen jámbor, jóravaló fajta, aki még a légynek sem ártana. Szóval náluk elég sokszor kimaradnak a becéző fokozatok, és dörög az István, melynek során Ildi (élete párája) hangja olyan mélyre érkezik, amidőn kiejti az "á"-t, hogy onnan szegény Istinek az adott napon kikecmeregnie, bizony, teljes mértékben lehetetlen. Olyankor szokjuk azt csinálni, hogy iszunk még egy pár pohárral. Meg még eggyel. És még eggyel. Csak úgy, minden mindegy, no meg, persze, szolidaritási alapon. Érdekes persze, hogy a Buddha kivételével (aki Zalán néven született, és aki asszonya szerint egyszerűen tökéletes, és hibátlan, tehát nála ennek a becézgetősdinek, és az abból átforduló keménykedősdinek nincs jelentősége), nálunk a többieknél másképp működik a dolog. Van a Robi. Ő akkor is Robi, ha már a pohár, demizson, üveg, hordó fenekére néztünk is. Anita sose mondja neki, hogy Róbert. Na, de a Robit, azt aztán tudja keményen mondani olyankor. Van Atti, aki Klárinak csak Attila. Akkor is Attila, ha már a pohár, demizson, üveg, hordó fenekére néztünk is. És vagyok én, a Csaba, akit Edit egyszer hívott Csabinak, akkor is belepirult, hehe. Szóval én maradok Csaba, akkor is, ha már a pohár, demizson, üveg, hordó fenekére néztünk is.

Ha most befejezném, megkönyebbülnétek?

Mindjárt. Csak előbb leírom, amit elkezdtem. Vala. Voala. Voilá.

Jöttek haza hétfőn, szaladtak Pistihez, Pisti meg hozzám. Utánam. És akkor éreztem, nem lesz ennek jó vége. Lassan annyi időt töltöttem már vele kettesben, hogy én leszek a legjobb barátja. Pedig felhívtam a figyelmét, jó előre, hogy én nem szeretem a macskákat. Ő meg rá se bagózik. Jön, néz a nagy szemeivel...

És feszegeti a határokat. Mondjuk, az enyémeket nem szegélyezi kerítés, mint a szomszédét. Ez arról jutott eszembe, hogy, ugye szombat este érkezett, azaz a vasárnap volt az első teljes napja nálunk. Nem voltam otthon, de informátoraim jelentették, hogy a velük való ismerkedéssel telt. Aztán hétfőn csak velem volt otthon. Szoktattam. A teraszhoz. Néha kinéztem rá, meg ki is mentem hozzá, és mutattam neki, hogy van élet a teraszon túl is. A füvön. Aztán kedden délután rájöttem, lehet, hogy korai volt még. Ez akkor esett le, amikor ültem a gépnél, és kopogtak. A szomszéd Pisti volt az (ő egy fiú, ember, nem macska), kezében a mi Pistink. (Mondhatnám, ha pontosan szeretném visszaidézni a pillanatot, amikor frissen hozzánk költözött, elkóborolt macskánkat visszahozta: ...kezében A Pista! Azannyaúriskoláját! Nem a Pistinek, aki visszahozta, A Pistának, aki elszökött!

És egyre bátrabb... Este már a Józsi szomszédékhoz szaladt át, hogy ismerkedjen. Lehet, ő jobb szomszéd lesz, mint én. Nem iszik annyit. hehe Meg nem is beszél annyit. Nem hehe.

És eljött a szerda. A mai nap, amikor Pisti reggeltől kábé délután ötig, egyedül volt otthon. Törzshelyén, a kisfürdőszobában. Még nem jelentkeztek a többiek, akik már hazaértek közben, hogy kikaparta-e magát az ablakon vagy az ajtón. Bár, ami késik, nem múlik...

Zárszónak is egy a vége: nagyon durvulni látszik a helyzet. Többször is eszembe jutott ma Pisti. Hogy mi lehet vele, hogy érzi magát egyedül... Nem kéne. Nagyon nem. A macska rúgja meg! Azért az taln jelent valamit kettőnk viszonyában, hogy míg engem kaparászni meg harapdálni szeret, Janka és Edit ölében hatalmasakat tud aludni. Úgy ellazul, majdnem leesik a feje. (Biztos arról álmodik, hogy engem kaparász meg harapdál, hehe).

Csongi teszi a legjobban. Nem kapatja el. Amikor ráér, és úgy gondolja, hogy neki most kedve van Lego vagy Need for Speed helyett macskázni, kimegy hozzá, és megszeretgeti. De nem hagyja, hogy a fejére nőjön.